Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Karácsony

Az elkövetkezendő hetekben Hermione és Lucius nem beszéltek egymással. Kimért udvariassággal üdvözölték egymást a Rend gyűlésein, de a köszöntésen kívül más nem hangzott el köztük. Harry, Ron és Neville három nappal Hermione érkezése után tértek haza. A horcruxok utáni kutatást ugyan nem adták fel, de be kellett látniuk, hogy táborozásukkal csupán szélmalomharcot vívnak a megoldás tekintetében.

December 24-én a Főnix Rendje a hagyományoktól eltérő gyűlést tartott. Mrs. Weasley az ikrek segítségével feldíszítette a tárgyalóhelyiséget, amit így miniatűr, el nem oltódó Filibuster-csillagszórók, fagyöngy és magyalágak, valamint hófehér fényfüzérek borítottak. Az asszony egy hadseregnek elegendő süteményt sütött, Harry és Kingsley jóvoltából pedig több üveg mézbor is került az asztalra.

Lucius tartózkodóan pillantott végig a helyiségen, és akaratlanul is elnézte a McGalagony és Flitwick professzorokkal beszélgető Hermionét. A lány magas sarkú cipőt és sötétzöld, testhez simuló ruhát viselt, ami jól kiemelte az alakját. Haja lágy hullámokban omlott a hátára, és Luciusnak eszébe jutott, amikor azon a bizonyos éjszakán ő markolhatta az aranybarna tincseket. Alig észrevehetően megrázta a fejét, és unottan fordult Mr. Weasley felé, aki érthetetlen okból kifolyólag a horcrux elpusztítása óta meglepően barátságosan viselkedett vele. Lucius ennek egyáltalán nem érezte szükségét, és nem bánta volna, ha maradnak a régi, köztük jól bevált formánál: a nyílt ellenségeskedésnél.

A férfi valamilyen ostoba emléket idézett fel egy karácsonyról, amit ő hatodévesként, Lucius pedig másodévesként töltött a Roxfortban. Dumbledore-ról és egy önálló életre kelt karácsonyi pudingról magyarázott valamit, de Lucius nem igazán figyelt, csupán néha kimérten biccentett egyet.

Hermione nagyon élvezte az estét, habár nem evett sokat, mert az elmúlt napokban nem volt túl jó a gyomra. Ezt az idegeskedés és a rendszertelen életmód számlájára írta, és eldöntötte, hogy szüleinél rendesen vacsorázik majd, mielőtt fejmosást kapna az egészségtudatos orvosházaspártól.

- Hermione, figyelj... - Ron lépett oda hozzá, és láthatóan zavarban volt. - Beszélhetnénk?

Hermione felvont szemöldökkel nézett barátjára. A sátorból való távozása óta nem álltak szóba egymással.

- Persze - bólintott végül, és követte a fiút az előtérbe.

- Figyelj. Igazi barom módjára viselkedtem. Megint - dörmögte Ron. - Gondolom, már hozzászoktál. Csak azt akartam mondani, hogy szeretném, ha újra beszélőviszonyban lennénk. Nem mintha megértenélek azzal kapcsolatosan, amit a sátorban mondtál, de... Végül is, karácsony van - fejezte be esetlenül.

Hermione halványan elmosolyodott, és úgy érezte, ennél jobb ajándékot aznap este nem is kaphatott volna.

***

Egy órával később, amikor Lucius látta, hogy Hermione elbúcsúzik a barátaitól, és távozik, ő maga is elérkezettnek látta az időt az indulásra. A havas utcán érte utol Hermionét, aki a Grimmauld tér 12. előtt a táskája csatjával babrált. Őrült gondolat futott végig az elméjén... Mi lenne, ha...? Végül is, karácsony van, Granger pedig elég csábítóan festett a ruhájában. Még egy éjszaka talán nem árthat...

Hermione meghallotta a férfi lépteit maga mögött. Meglepetten fordult hátra.

- Már mész is? – kérdezte szórakozottan, még mindig a táskáját piszkálva. – Persze, gondolom, a fiadék várnak már. Nekem is dolgom van, a szüleimmel töltöm az estét. Hát, akkor... Boldog karácsonyt! – mosolygott a férfire, és egy pillanattal később köddé vált.

Lucius dermedten állt a decemberi fagyban, de nem a hideg miatt. Mérhetetlenül örült, hogy képes volt tartani a száját, és nem csúszott ki semmi őrültség rajta azon gondolatok közül, amik néhány perccel korábban még végigcikáztak a fejében.

***

- Isteni pulykát készítettél, drágám – mosolygott a feleségére Richard Granger. Hermione helyeslően bólogatott.

- Igen, ennek soha nem lesz párja – dicsérte anyját. – Menten kipukkadok. Ha veletek nőttem volna fel, biztosan egy gömböc lennék, annyira finomakat főzöl.

- Hízelegni aztán tudtok! – kuncogott Jane, de látszott, hogy örül az elismerésnek.

Hermione nagyon jól érezte magát. Az elmúlt időszakban minden kicsit rendeződni látszott körülötte. A Luciusszal folytatott megbeszélés óta érzelmi szempontból meglehetősen nyugodtan teltek a napjai, jóllehet, a férfit még mindig nehezen tudta kiverni a fejéből. Jóllakottan dőlt hátra a székében, élvezte az impozáns étkezőben halkan szóló komolyzenét, és örült, hogy végre minőségi időt tölthet a szüleivel. A Rend ügyeiről még mindig nem számolt be nekik, és úgy tervezte, ezt a beszélgetést nem is az ünnepek alatt fogja megejteni.

Az időjárásról beszélgettek, hogy mennyire örülnek a fehér karácsonynak. Szülei próbálták rávenni, hogy tartson velük a januári sítúrára, ám Hermione ezt kedvesen elvetette. Tudta, hogy a horcruxok miatt úgysem tudna bűntudat nélkül pihenni, ezért a rengeteg munkájára hivatkozva udvariasan elutasította a meghívást.

- A desszert még hátravan! – figyelmeztette őket Jane. – Ráadásul nem is kevés. Én is sütöttem, de kora délután Molly is küldött egy adag süteményt. Négy bagoly hozta, nagyon sajnáltam szegény állatokat, majd' megszakadtak. Olyan kedves asszony.

- Tényleg az – mosolyodott el Hermione. – Örülök, hogy ilyen jóban vagytok. Idén is valami elképesztő holmit készülsz ajándékozni Mr. Weasley-nek, apa?

Richard felnevetett. A háború után nagyon jóban lettek Mollyval és Arthurral, a barátságuk pedig azután is megmaradt, hogy Ron és Hermione útjai különváltak. Nem jártak össze rendszeresen, de évente néhány alkalommal mindig találkoztak, karácsonykor pedig kölcsönösen megajándékozták egymást.

- Hát, a tavalyi televízió után nehéz volt ötletes meglepetést találnunk, de azt hiszem, sikerült. Habár a tévét sem rendeltetésszerűen használta, lelkesen mesélte, hogy szétszerelte a fészerben – hahotázott a férfi. – Molly biztosan nem lesz elragadtatva, de őt majd kárpótolja az édesanyádtól kapott receptkönyv, amit az a jóképű hogyishívják szakács adott ki. De Arthur ajándékáról inkább nem is mondok semmit. Nézz be a nappaliba, és meglátod.

Hermione nevetett, és kíváncsian a nappali felé indult. Néhány lépés után azonban forogni kezdett vele a világ, de hiába kapaszkodott meg az ajtó kilincsében, összeesett. Ájultságából szúrós szag térítette magához: apja megemelte a fejét, miközben anyja repülősót tartott az orra alá. Kábultan hallotta, ahogy anyja és apja arról beszélnek, hogy sürgősen orvoshoz kell vinniük őt. Richard a karjaiba fogta a lányát, Jane egy pokrócot borított rá, és kivitték a kocsihoz.

Szülei autója végigszáguldott a városon. A White Chapel kórházban apja kapcsolatai révén hamar sorra került. Vizsgálóasztalra fektették, és vért vettek tőle, majd egy idős, Mr. Madison nevű orvos megvizsgálta és alaposan kikérdezte. Hermionénak egyáltalán nem voltak ínyére a vizsgálatok. Jóllehet, muglik között nevelkedett, de az elmúlt években nem látta őt szakember Madam Pomfrey-n és a Szent Mungó gyógyítóin kívül.

Amint lehetett, a szülei bementek hozzá.

- Nem mehetnénk haza, anya? Már sokkal jobban érzem magam – suttogta Hermione, és megpróbált felülni az ágyban. Jane azonban gyengéden visszatuszkolta a takaró alá.

- Kizárt. Ameddig nem mondják meg, mi bajod van, nem megyünk innen sehova – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Mostanában különösen agresszív influenzavírus terjed, még csak az kéne, hogy te is elkapd.

- De a bájitalokkal...

- Csitt! Most nem érdekelnek semmiféle bájitalok, kislányom – kapcsolódott be apja is. – Anyádnak igaza van. Kérlek, most az egyszer tedd azt, amit kérünk. Megnyugtatnál vele minket is.

Hermione nem vitatkozott. Kint nagy pelyhekben hullt a hó, ő pedig kibámult az ablakon. Szép kis karácsonyeste...

Egy órával később az orvos visszatért a szobába, és megkérte a Granger házaspárt, hogy kint várakozzanak.

- Mi a baj, doktor úr? Anya szerint influenzavírus, de esküszöm, hogy már sokkal jobban érzem magam. Kérem, engedjen haza! Nem szívesen alszom idegen helyen.

- Hazaengedem, Miss Granger, ne aggódjon – mondta az orvos, bujkáló mosollyal az arcán. – Méghozzá egy igazán csodálatos karácsonyi ajándékkal bocsátom útjára.

- Még soha, senkitől nem hallottam volna, hogy az influenzát csodálatosnak tartja – nézett a férfire Hermione úgy, mintha egy elmeháborodott állna előtte.
- Mert nincs is szó semmiféle influenzáról. A vér- és egyéb vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy ön állapotos.

Hermione úgy ugrott fel, hogy kis híján kirántotta az infúziót a karjából. A szíve hevesen dobogott, és melegen remélte, hogy csak álmodik, hamarosan pedig a vekkeróra csörgésére felébreszti.

- MICSODA? – kiáltotta, végképp félretéve az udvarias modorát.

- Bizony, bizony, gyermeket vár. Csodálatos, nemde? Nekem is épp egy hónapja született meg a negyedik unokám, és higgye el, azóta nem tudok csodálatosabbat elképzelni a kis Barnynál. Olyan okos gyerek, hogy szerintem...

Hermionét azonban a legkevésbé sem érdekelte Madison doktor és a Barny nevű unokája. Megsemmisülten meredt a férfire, és közben zakatolt az elméje a gondolatoktól. Terhesség... Gyereke lesz... Az apa kilétéről pedig nem volt semmi kétsége.

- Dr. Madison... Kérem, a szüleimnek egyelőre ne szóljon erről. Nem szeretném, hogy...

- Áh... – mosolyodott el joviálisan az idős orvos. – Értem én... Ne aggódjon, engem köt az orvosi titoktartás, nem mondok a szüleinek semmit. Mi is vadházasságban éltünk a feleségemmel, amikor az első lányunk, Nicole megfogant. Sietnünk is kellett az esküvővel, senki nem értette, mire a nagy kapkodás. Mi is csak akkor szóltunk a szüleinknek, amikor már egy hónapja házasok voltunk. Az apósom meg is gyilkolt volna, ha megtudja, mit tettünk – nevetett fel öblösen. – Tudja, akkoriban még nem volt szokás...

Hermionét azonban ez a történet is teljesen hidegen hagyta.

Legszívesebben hangosan vinnyogott volna, de nem jött ki hang a torkán. Még akkor is döbbenten meredt maga elé, amikor az orvos megpaskolta a karját, elhagyta a helyiséget, a szülei pedig visszatértek.

- Mit mondott a doktor úr, kislányom? Ugye, nincs semmi baj?
- Nem, semmi. Nem influenza, ne aggódjatok, csak... Egész nap kapkodtam, és alig ittam folyadékot. Kicsit kiszáradtam. De ezt most pótolom – mutatott az infúzióra. – Ha lecsöpög, egyenesen hazamennék, ha nem gond.

- Dehogy gond! Nagyon aggódtunk, hiszen ez nem vall rád. Mindig olyan erős volt az immunrendszered. Hála az égnek, hogy semmi komoly – mosolyodott el az édesapja.

Hermione gondosan kerülte a szülei pillantását, és arra gondolt, mi lehet a világon komolyabb, mint az imént megtudott hír.