Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Titkok

A karácsonyt követő néhány napon Hermione elviselhetetlen reggeli rosszullétekkel küzdött. Kivételesen örült, hogy nem kell a munkahelyén bizonyítania, ugyanis biztosra vette, hogy soha nem érne be időben a Minisztériumba.

Reggelente hosszasan átkozta magában Istent, Merlint és minden bájitalmestert, amiért évezredek alatt sem teremtették meg a rosszulléteket elmulasztó főzetet, és biztos volt abban, hogy ha most bele kéne néznie Edevis tükrébe, akkor nem azt látná, ahogy átveszi a Merlin-díj arany fokozatát, hanem azt, hogy megiszik egy adag jótékony bájitalt.
Lucius a karácsonyi látogatását követő harmadik napon jelentkezett ismét, amikor meghagyta Hermionénak, hogy találkozzanak a kúriában délután két órakor.

A férfi a szalonban várta, de a dolgozószoba helyett az ebédlőbe vezette, és helyet kínált neki a megterített asztalnál. Hermionét enyhe émelygés fogta el a tányérján álló homár látványától.

- Ne haragudj, de mellőzhetnénk ezt az ebédet? Beszélgessünk inkább máshol – mondta Hermione, miközben undorodva tolta el maga elől a tálat.

- Már megbocsáss – szisszent fel Lucius –, de ebben a házban még nem volt panasz az ételre.

- Elhiszem, de most van – motyogta Hermione, cseppet sem törődve a férfi döbbenetével.

- Talán még mindig beteg vagy?

- Nem, csak... Kérlek, ne kelljen itt ülnöm. Tudod, mit? Ebédelj meg nyugodtan, én megvárlak a szalonban, jó étvágyat! – hadarta, és kisietett a helyiségből. Lucius követte.

- Mi van veled? – kérdezte távolságtartóan. Lucius nem szerette a gyengeséget, nem tudott mit kezdeni mások elesettségével.

- Kaphatnék egy pohár vizet? Sok jéggel. És citrommal, légy szíves...

- Ahogy parancsolod – morogta epésen a férfi, hangjával jelezve, hogy nincs ínyére az, hogy a saját otthonában pincérként bánnak vele. Ennek ellenére egy pálcaintéssel elővarázsolta a lánynak a vizet. Hermione nagy kortyokban ivott, majd mély levegőt vett.

- Köszönöm. Ez most nagyon jól esett. Miről akartál beszélni velem? – nézett a férfire.

- A horcruxról, természetesen. Nagy tudású barátaid egy jottányit sem haladtak előre a megoldásban, én pedig még mindig nem kívánok a Sötét Nagyúr kezei általi halált halni. Ennélfogva úgy döntöttem, ismét meg kell ejtenünk a Phinomeus-bűbájt. A minap látogatást tettem az öreg Borginnál, és egy kis rásegítéssel megtudtam, hogy pontosan mikor járt nála a Nagyúr.

- Mikor? – kapott a szón Hermione.

- Egy hónappal azután, hogy kihozott az Azkabanból. Így, hogy tudomásomra jutott a dátum, nagy esélyünk van rábukkanni a pohár hollétére is. A merengőt visszahozattam Skóciából. Akár most is kezdhetjük. Feltéve, ha összeszedted magad – pillantott feszülten a lányra.

Hermione agyában zakatolni kezdtek a fogaskerekek. Ebből hogyan menthetné ki magát? Lucius korábban már megmondta: nem szívesen osztja meg vele az emlékeit, de másokkal annál is kevésbé. Hermione pedig részt akart venni a harcban, buzgott benne a tettvágy, az egyetlen baj az volt, hogy a reggel elfogyasztott tea és háztartási keksz is buzogni kezdett, csak éppen a gyomrában.

- Nem is tudom... Szerintem most mással kéne megpróbálnod. Múltkor sem voltam túl ügyes, és biztos vagyok benne, hogy ha egy tapasztaltabb varázslót vagy boszorkányt kérnél meg, akkor...

- Nem voltál elég ügyes – ismételte Lucius. – Alig néhány nap alatt megtaláltuk és megsemmisítettük a brosst. Semmi alapja nincs annak, amit mondasz. Nem szeretem a mellébeszélést. Mellesleg megmondtam, hogy nem kívánok rajtad kívül mást is beengedni az emlékeimbe – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a férfi. Aztán a felismerés villámcsapás szerűen tódult az elméjébe. – Értem már... Tudom, mi a bajod.

Hermione kérdőn tekintett rá, és őszintén remélte, hogy a férfi nem jött rá a titkára. Amikor azonban megpillantotta Lucius öntelt mosolyát, biztos volt benne, hogy ilyesmiről egyáltalán nincs szó. Mr. Malfoy közelebb lépett hozzá, és kivette a kezéből a poharat.

- Te félsz, Hermione... Rettegsz... Attól félsz, hogy ha megint megtalálunk egy horcruxot, akkor az elpusztítása felett érzett örömünkben ismét az ágyamban kötünk ki. Pánikot érzel a gondolattól, hogy nem tudnál ellenállni nekem... Márpedig nem tudnál.
Tudom,hogy nem tudnál. Hiszen most sem tudsz – hajolt közel a lányhoz úgy, hogy arcuk már csak néhány centiméterre volt egymástól.

Hermione azonban most egyáltalán nem jött izgalomba.

- Kérlek, Lucius! Dehogynem tudnék... Ha tudnád, mennyire ellen tudok állni annak, hogy megint végzetes hibát kövessünk el, meglepődnél! – nyögte úgy, mintha egy idegesítő legyet hessegetne el.

- Kikérem magamnak a szavaidat – mordult fel dühösen a férfi. – Az efféle tetteimet senki nem szokta végzetes hibaként emlegetni.

- Vagy csak előtted nem merik... – motyogta Hermione, és távolabb lépett a férfitől.

- Ne pimaszkodj velem, Hermione – sziszegte fenyegetően a férfi, és Hermione érezte, hogy most érzékeny pontra tapintott. – Meglepődnél, ha tudnád, hogy mennyi nő lenne a helyedben.

A titkos terhességére gondolt, és akaratlanul is elnevette magát kínjában. Erősen kételkedett abban, hogy ezt a terhet bárki örömmel átvenné tőle. Lucius dühösen meredt rá.

- Ne haragudj – szabadkozott Hermione. – Nem rajtad nevettem. Egészen máson.

- Jóllehet, korábban azt mondtam, nem vagy az ellenségem. – Lucius szemei már villámokat szórtak, és láthatóan esze ágában sem volt tovább incselkedni Hermionéval. – De nem tűröm el tőled a tiszteletlenséget. Ezt jegyezd meg! A döntésem pedig végleges. Vagy te merülsz el az emlékeimben, vagy a hősködő cimboráidra bízhatod a megoldást. Akkor viszont mindannyian holtan végezzük.

Hermione megcsóválta a fejét. Kelletlenül ismerte el magában, hogy Luciusnak igaza van. Jelenleg ő nyújthatja az egyetlen kézenfekvő eredményt a horcruxok ügyében, ha csak nem történik valami csoda. A várandóssága kiderülése óta pedig nem igen hitt a csodákban.

- Jól van – egyezett bele végül. – Csináljuk. De a következő napok tekintetében előre jelzem, hogy kizárólag délután érek rá – jelentette ki, remélve, hogy így gondtalanul túleshet a reggeli rosszulléteken.

Lucius összehúzott szemmel méregette Hermionét. A lány nagyon, rendkívüli módon furcsán viselkedett. Talán összeszedett valami férfit. A gondolat, hogy más keze barangol Hermione testén, maga sem értette, miért, a legkevésbé sem volt ínyére. Intett neki, és felsétált a lépcsőn. Hermione követte. Az egyik használaton kívüli hálószobába mentek. A helyiség, közepén a merengővel, elrendezésében hasonlított a skóciai birtokon levő szobához.

- A főzetedből maradt bőven – mutatott az éjjeli szekrényre, amin szépen sorba rendezve tucatnyi üveg állt. Az ágyra feküdt, és tekintetével megkereste Hermionét. – Kezdheted.

Hermione nagy levegőt vett, és elmotyogta a varázsigét. Amikor az ezüstszálak a kőtálhoz kapcsolódtak és Lucius elvesztette az eszméletét, kelletlenül belemerült az emlékekbe. Miközben a végtelen űrben zuhant, irreális módon az jutott eszébe, mi történne, ha az emlék megtekintése közben kellene hánynia. Ám, végül erre nem került sor.

A Borgin & Burkesben találta magát. Éjszaka volt, és az üzlet teljesen néptelennek tűnt, csak Voldemort állt benne. Kedvtelve forgatta Hugrabug Helga poharát hosszú, póklábakra emlékeztető ujjai között. A tárgy pontosan úgy nézett ki, mint a párja, amit Harry, Hermione és Ron elloptak Bellatrix széfjéből.

Hirtelen az elméjébe tódultak Voldemort Nagyúr gondolatai.
Hát, megvan. Most már csak egy gyilkosságra van szükség... Tudta is, ki lesz az áldozat... Az a mugliismeret tanárnő, Dumbledore embere. Nem túl erős boszorkány, és semmiképp sem lehet erősebb nála... Aki mocskos sárvérűeket melenget a keblén, ne csodálkozzon, ha Voldemort Nagyúr haragja lesújt rá... Hideg mosollyal kilépett a boltból, és repülni kezdett az éjszakai égen...

Hermionénak ennyi elég volt, nem bírta tovább. A rosszullét olyan erővel tört rá, hogy képtelen volt tovább maradni. Pálcáját a magasba emelte és kitört az emlékből. Elmotyogta az ellenátkot, az éjjeli szekrényhez botorkált, és megitta az Energetizáló-főzetet, majd nagy nehezen egy adagot belediktált Luciusba is.

Amint látta, hogy a férfi ébredezik, engedélyt adott magának a szükségletei könnyítésére, és a hálószobához tartozó fürdőszobába rohant.

Amikor percekkel később végzett, hideg vízzel megmosta az arcát, ivott pár kortyot, és visszatért kilépett a helyiségből. Legnagyobb meglepetésére Lucius az ajtóban várta.

- Ezt mégis mire véljem? – méregette őt összeráncolt szemöldökkel a férfi.

- Bocsánat... Rosszul lettem.

- Azt én is észrevettem. A falióra szerint alig tizenöt percig tartott a művelet. Ugye, nem azt akarod mondani, hogy máris megtudtad, hol a horcrux?

Hermione kikerülte a férfit, és leült az ágyra. Még mindig forgott vele a világ.

- Nem – ismerte be kelletlenül Hermione. – Láttam őt a Borgin & Burkesben. Nála volt a pohár. Azt gondolta, hogy már csak egy gyilkosság kell ahhoz, hogy horcruxot készíthessen belőle, és Charity Burbage-re gondolt, és arra, hogy ő kéznél van... Én ismertem azt a nőt! – fakadt ki hisztérikus hangon Hermione. – Tanított engem a Roxfortban. Nem akartam végignézni, ahogy megöli!

Hermione most már zokogott. A kezébe temette az arcát, és nem érdekelte, hogy Lucius milyen megvető jelzővel illeti majd őt a gyengesége miatt. A férfi azonban nem bántotta őt szavakkal, csak döbbenten állt előtte.

- Azt a nőt... Azt a professzort itt ölte meg – mondta halkan.
Hermione döbbenten felnézett Luciusra. Látta, hogy a férfi állkapcsa megfeszült.

- Te... Tessék?!

- A pincében tartotta fogva. Egyik este felhozatta őt Féregfarkkal. Mindannyiunk előtt kínozta, aztán végzett vele. A holttestet pedig felkínálta a kígyónak...

Hermione úgy érezte, menten felfordul a gyomra. Szótlanul felállt, és lassan elhagyta a helyiséget. Nem bánta, hogy Lucius nem marasztalja. Undorodott az egész kúriától, és Voldemort összes emlékétől.
Rezignáltan ment haza, elsötétített a hálószobájában, bebújt az ágyába, és arra gondolt, vajon vége lesz-e valaha igazán Voldemort Nagyúr rémuralmának?