Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Farkas a bárányok között

A délután további része eseménytelenül telt. Lucius egy ponton faképnél hagyta Hermionét, a lánynak pedig nem akaródzott ellenőrizni, mit csinálhat a férfi. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva biztos volt benne, hogy semmi olyat nem tesz, ami megsérti a Kingsley-vel kötött megállapodását.

Nyolc óra előtt öt perccel a férfi megjelent a dolgozószobában. Úti köpenyt viselt, és a sétapálcája is nála volt.

- Indulhatunk?
- Hogy indulhatunk-e?! Maga aztán kényelmes ember. Én viszont szeretek a kelleténél hamarabb megérkezni a dolgomra.
- Ez ma reggel nem így tűnt... Sajnálom, de semmi kedvem nincs a szükségesnél több időt tölteni a maga barátaival. Feltételezem, így sem fogadnak majd kitörő örömmel.
- Ezzel nem vitatkozom – hagyta rá Hermione, majd kiment, és felvette a kabátját.

A birtokon kívül ismét együtt hoppanált a férfivel, ezúttal azonban ő határozta meg az úti célt. Ahogy a Grimmauld tér parkjába érkeztek, Hermione egy pillanatra elbizonytalanodott. Zavarba hozta a gondolat, hogy neki kell bevezetnie a sokak által gyűlölt férfit a Rend gyűlésére. Az egy dolog, hogy a kettesben töltött idő viszonylagos nyugalomban telt, ám abban biztos volt, hogy az egybegyűlteknek lesz néhány keresetlen szava Lucius Malfoyhoz.

A délután folyamán bagoly kopogtatott a kúria dolgozószobájának ablakán: a madár egy cetlit hozott, amin Kingsley cikornyás betűivel a következő szöveg állt: A Főnix Rendjének főhadiszállása a londoni Grimmauld tér 12-es szám alatt található.

Körbenézett a néptelennek tűnő utcán, majd megmutatta a férfinek a pergamendarabot.

- Olvassa el, és jegyezze is meg! – Meglepte, hogy utasításokat ad Mr. Malfoynak, de az még inkább, hogy a férfi erre csak egy kelletlen fintorral reagált.

Végül mindkettőjük előtt megjelent a 12-es szám háztömbje. Hermione felsietett a lépcsőn, és kissé lámpalázasan nyitott ajtót. Ahogy belépett, még hallotta a közeli templom harangjának kondulását; pontban nyolc óra volt.

Végighaladtak a gyéren megvilágított előszobán. Hermione egy félig nyitott ajtó mögül fojtott beszélgetést hallott. Luciusra nézett, aki eközben körbenézett a házban.

- Nos, igen. Narcissa rokonsága tudott élni... Szégyen, hogy Black és Potter hagyták, hogy ez a nagy múltú ház az enyészeté legyen – morogta nem is Hermionénak, mint inkább saját magának.
- Kérem, ne most! – mondta fojtott hangon Hermione, és az ajtó felé mutatott. – Menjünk.

A helyiségbe lépve nyilvánvalóvá vált, hogy rajtuk kívül mindenki megérkezett. Amint a jelenlévők megpillantották őket, elnémultak. Ha ölni lehetett volna a pillantásukkal, Lucius Malfoyt gyilkos átkok sorozata érte volna. Hermione kellemetlenül érezte magát, mintha két tűz között lenne. Nem akarta védeni Mr. Malfoyt, de az események tükrében kicsinyesnek tartotta a többiek viselkedését.

Végül Mrs. Weasley törte meg a csendet.

- Hermione, drágám – mosolygott a lányra, és a mellette levő szabad székre mutatott. – Gyere, ülj ide közénk!

Hermione erőtlenül viszonyozta a mosolyt, majd Luciusra nézett. Valamilyen szinten mégis az ő felelőssége a férfi... De Mr. Malfoyt nem kellett félteni.

- Én is jó estét kívánok mindenkinek! – mosolygott hidegen, majd kérdés nélkül leült az asztalfőhöz, Kingsley helyéhez eső legközelebbi ülőalkalmatosságra, Tonks mellé, szemben azzal a székkel, amit Mrs. Weasley Hermionénak kínált fel. Végül a lány is leült.

- Nymphadora – biccentett unokahúga felé, és az asztalra dobta a kesztyűjét.
Tonks arca megvonaglott, asztalon pihenő jobb keze pedig ökölbe szorult, mire Lupin nyugtatóan megszorította azt.
- Lucius – szűrte fogai között.

Hermione végignézett a többieken. Kingsley kivételével mind Mr. Malfoyt nézték, a pillantásuk pedig még mindig nem arról árulkodott, hogy egyhamar keblükre ölelnék a férfit. Főleg Harry, Ron, az ikrek és Tonks arca tükrözött mélységes utálatot. Neville kétkedve, Luna viszont érdeklődve nézte az egykori ellenséget.

- Nahát, az egy gorróncsból készült kesztyű? – kérdezte érdeklődve. – Nem akarok goromba lenni, de nem kellene ilyeneket hordania, a gorróncs különösen védett lény, alig néhány száz él már csak belőlük.
Ezzel a megjegyzéssel nem csak Luciust, de a többieket is sikerült kizökkentenie. Ginny beleprüszkölt a sütőtökleves poharába.

- Ez egy sárkánybőr kesztyű – válaszolta, megsemmisítő pillantást vetve a szőke hajú lányra, aki ettől meglepő módon cseppet sem jött zavarba.
- Persze. Ha akarja – vonta meg a vállát, dülledt szemeivel a távolba révedve.

Lucius Hermionéra pillantott, mintha pillantásával azt kérdezné: Elmebeteg ez a lány? Hermione elmosolyodott a helyzet abszurditásán, és finoman megrázta a fejét. Ron észrevette a jelenetet, és összehúzott szemmel fürkészte Hermionét.

A közjátéknak végül Kingsley vetett véget.

- Nos, most, hogy mindannyian itt vagyunk, talán el is kezdhetnénk. Az embereim elkezdték a kutatást a hiányzó horcrux vagy horcruxok után, és ha jól tudom, Harry sem tétlenkedett. Mik a hírek? – fordult a fiúhoz.

- Öhm... Egyelőre semmi – dörmögte Harry, akit hirtelen feszélyezni kezdett, hogy annyian nézik őt.

- Sajnos én is hasonlóról számolhatok be – bólintott Kingsley. – Ez azonban még nem jelent semmit. Alig huszonnégy óra telt el a hír óta, nem meglepő, hogy nincs eredmény.

- Ami azt illeti, van eredmény – húzta ki magát Hermione, mire a többiek felmorajlottak. – Mr. Malfoynak sikerült kiderítenie valamit – jelentette ki a férfi felé biccentve.

- Hogyan...? – fortyant fel Harry.

- Ami azt illeti, Miss Grangerrel együtt derítettünk ki valamit – szegte fel a fejét Lucius, kihívó pillantást vetve az egybegyűltekre. Végül Kingsley-n állapodott meg a tekintete, és a továbbiakban hozzá intézte a szavait. – Felhasználva régi kapcsolataimat, a mai nap ellátogattunk a Borgin & Burkesbe, ahol igen értékes információkat szereztünk.

Lucius beszámolt Borgin vallomásáról, és a pohár párjáról. A rendtagokat láthatóan megdöbbentette a hír, többen felszisszentek, és egy pillanatra még a gyűlölködést is elfelejtették. Elképedve néztek a férfire és Hermionéra. Miután befejezte a mondandóját, Kingsley szólalt meg először.

- Tehát valóban létezik még egy horcrux – mondta lassan. – A kérdés már csak az, hogy hol lehet?

- Majd én elmondom, hol lehet – vágott közbe ingerülten Harry. – Lucius Malfoy képzeletében! Ugye nem gondoljátok, hogy ez egy releváns információ?! Ilyet én is tudok. Kitalálom, hogy van még egy karkötő Mardekár medáljához, meg egy másik kígyó, Nagini kölyke. Sőt, Voldemort valójában két naplót írt, mert az elsőbe nem fértek el a rémtettei, majd abból is horcruxot csinált! – fejezte be maró gúnnyal a fiatal férfi, majd körbenézett az egybegyűlteken. – Nem látjátok, mit csinál? Elhint olyan fals információkat, amiknek lehet valóságalapja, hogy nyugodtan kémkedhessen a főnökének!

- Nyilván, Potter – forgatta a szemét Lucius. – Kitaláltam ezt a helyes kis történetet, hogy aztán a gyűlés után mindent elmondhassak a Nagyúrnak, amit itt hallottam. Mit is? Oh, igen, a nagy semmit, mert maguk húszan nem tudtak negyed annyit sem kideríteni, mint amit mi Grangerrel egy délelőtt alatt ketten megtudtunk.

- Maga átkozott gazember – vicsorogta gyűlölködve Harry.

Hermione attól tartott, hogy Malfoy pálcát ránt, de a férfinek láthatóan esze ágában sem volt harcolni, inkább mintha mulattatta volna Harry haragja. Ennek ellenére úgy döntött, ideje közbelépni.

- Az igazság az, hogy Mr. Malfoy igazat mond. Ott voltam vele. Mi több, én is láttam Borgin emlékeit.

Fogalma sem volt, miért csúszott ki a száján a hazugság, de úgy érezte, másként képtelen lenne elérni, hogy a többiek higgyenek nekik. Végül is – jutott eszébe a közmondás –, a háborúban és a szerelemben mindent szabad. Az ő esetében persze csak a mondat első fele volt érdemleges.

- Mit gondolsz, Lucius? A többi halálfaló vajon tud a maradék lélekdarabokról? – kérdezte a férfitől Lupin. Láthatóan igyekezett higgadt, békés hangnemben szólni Malfoyhoz, aki szintén mellőzte a gúnyos stílust.

- Erről nincs tudomásom. Még akár az is lehetséges. Persze alaposan meg kell fontolni, hogy ezt ki akarjuk-e deríteni – válaszolta, alaposan megfontolva minden szavát. – Veszélyes események láncolatát idézheti elő az, ha az azkabani rabok megneszelik, hogy a Nagyúrnak még nem fellegzett be teljesen.

- Hát, igen. Malfoy már csak tudja, mit érezhetnek, ha a tudomásukra jut, hogy a jó öreg főnök még mindig életképes – szúrta közbe epésen Ron. Hermione dühös pillantást vetett rá.

- Fejezzétek már be! – szólt mérgesen, Harrynek és Ronnak címezve a mondandóját. – Ha nem vennétek észre, ezúttal egy oldalon állunk. Pitonról is minden rosszat elképzeltetek, aztán a végén kiderült, hogy végig a mi kezünkre játszott.

- Őt ne hasonlítsd össze vele! – csattant fel ingerülten Harry. Azóta is szégyellte magát, amiért nem jött rá hamarabb egykori bájitaltanára valódi szándékaira.

- Elég legyen! – zendült Kingsley mély basszusa. – Itt most a jövőnk, a varázsvilág sorsa a tét! A feladatunk egyértelmű. Fel kell kutatnunk a horcruxot vagy horcruxokat, meg kell találnunk Voldemortot, elfogni azt a kósza lelket, ami maradt belőle, majd megsemmisíteni mindent, ami ezen a Földön maradt belőle. Ameddig ezt nem tesszük meg, Damoklész kardjaként lebeg felettünk a veszély.

Harrynek elfogyott a türelme.

- Ez az ember – pattant fel Malfoyra mutatva – rejtette el Denem naplóját a feleségem iskolai könyvei között. Ez az ember szórakozott a Világkupa döntőn halálfaló jelmezben ártatlan muglikkal. Ez az ember akarta megszerezni Voldemortnak a jóslatot, miközben jóízűen kínzott bennünket a Misztériumügyi Főosztályon. Ez az ember akarta hívni Voldemortot, amikor Greybackék foglyul ejtettek és Malfoyékhoz vittek bennünket Hermionéval és Ronnal. És ez az ember kapott tőlünk érdemtelenül szabadságot a mocskos gaztettei után! – Harry az utolsó mondatokat már kiabálva mondta.

- Amit utólag is köszönök, Potter. A közbenjárásod nélkül ez biztosan nem sikerült volna – biccentett a férfi felfelé görbülő ajkakkal.

- Jó nagy hülyeség volt megkönyörülnünk magukon! – harsogta a fiú, mire Ron dühösen bólogatott. – Kingsley! Tiszteletben tartom a beosztásodat, de mégis hogyan vehetted fel a Rendbe ezt az embert?! Még csak nem is szavazhattunk róla!

- Ez mondjuk igaz – kapcsolódott be a vitába egyszerre Fred és George. – Mi okunk van hinni neki?

Hermionénak elfogyott a türelme.

- Hogy mi okotok van? Talán az, hogy ő sem akarja, hogy Voldemort visszatérjen! Megölné Mr. Malfoyt, amint alkalma kínálkozik rá! Gondolkozzatok már logikusan, az ég szerelmére! Ismerjük Mr. Malfoyt. Az érdekei vezérlik. Ő nem az ifjabb Barty Kupor vagy Bellatrix Lestrange, akik az életüket adták az urukért! Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy Mr. Malfoy sosem tenne ekkora szívességet senkinek! – jelentette ki ingerülten a lány.

- Köszönöm a kedves védőbeszédet, Miss Granger – szólt közbe gúnyos hangon Lucius. – Ilyen arcátlan modortalansággal még soha, senki nem állt ki mellettem – biccentett a lány felé. – Kicsit komikusnak érzem ezt az össznépi felbolydulást. Félre ne értsen senki, tudtam, hogy nem fogad majd itt kitörő öröm, de ez már mégiscsak sok! Nem tudtam, Kingsley, hogy ostoba gyerekek is felvételt nyerhetnek a Rendbe – pillantott fintorogva Harryre, Ronra és az ikrekre.

Azok négyen egyszerre szegezték Luciusra a pálcájukat, ám a férfi nem riadt meg tőlük, ellenkezőleg. Kezeit megtámasztotta az asztalon, és kényelmesen hátradőlt a székében, mintha kifejezetten arra várna, hogy a négy férfi megtámadja.

A többiek megkövülten bámulták a jelenetet, és Hermionén, Lupinon és Kingsley-n kívül láthatóan senkinek nem akaródzott közbeavatkozni. Ők hárman felpattantak, és figyelmeztető pillantást vetettek a fiúkra.

- Mi ez? Kingsley, Lupin, titeket még megértelek, mert jól tudjuk, mennyire igyekeztek diplomatikusan viselkedni másokkal. De te, Hermione? Mi a fenéért véded ezt a gazembert? Tudod, hogy minek tart téged, és tisztában lehetsz azzal is, hogy néhány éve, ha alkalma lett volna, örömmel megölt volna! – rázta a fejét hitetlenkedve Harry, pálcáját még mindig Luciusra szegezve.

- Változnak az idők, és jó lenne, ha ezt te is megértenéd, Harry. Különben vajmi kevés esélyünk van arra, hogy egyszer végre egy Voldemort nélküli világban élhessünk. Kérlek, fejezzétek be! – nézett könyörgően a barátaira.

- Ennek tényleg semmi értelme – csitította őket Kingsley, majd Luciusra nézett. – Azt hiszem, mára elég ennyi. Az ülést felfüggesztem. Jobb lesz, ha most elmész, Lucius.

- Ezer örömmel – felelte hideg mosollyal a férfi. Felállt, és egy cseppet sem zavartatva magát attól, hogy négy pálca szegeződik rá, magára öltötte a köpenyét és felhúzta a kesztyűjét. – Hölgyeim, uraim, egy élmény volt. Alig várom a következőt – biccentett a döbbent egybegyűltek felé, majd sarkon fordult, és kiment.

Hermione paprikavörös arccal nézett a többiekre. Mérhetetlenül dühös volt, amiért azok ilyen szenvtelenül viselkedtek. A kabátjáért nyúlt, és Lucius után kiáltott.

- Várjon, kérem!

Lucius megtorpant és visszafordult. Arcán egy pillanatra meglepettség suhant át.

- Micsoda?! Hermione! Te elmész... Vele? – hápogta döbbenten Ron. – De hát... Nem kell. Késő van, semmi szükség, hogy most is őrizd!
Hermione elengedte a füle mellett a megjegyzést.

- Elmegyek, igen. Ez itt a Főnix Rendje, igaz? Nos, a mai este folyamán a legtöbben olyan viselkedést tanúsítottatok, ami csak kevéssel jobb a halálfalókénál. Mélységesen csalódott vagyok. További szép estét! – mondta, és kisétált a helyiségből. Lucius még mindig ott állt, ahol a lány szavára pillanatokkal azelőtt megtorpant. Gúnyos mosollyal végignézett a társaságon, majd felszegett fejjel Hermione után indult.

A hideg utcán végül utolérte a dühösen csörtető lányt.

- Ezt mégis mire véljem?

- Ne most! – prüszkölte dühösen Hermione, a következő pillanatban pedig köddé vált. Lucius egy másodperccel később ugyanígy tett.

Legnagyobb meglepetésére Hermione is a kúriához hoppanált. Teljesen elképesztette Granger viselkedése. Nem tudta, hogy min lepődjön meg jobban: azon, hogy az egykori griffendéles kiállt mellette a barátaival szemben, vagy azon, hogy az etikett szabályaira fittyet hányva, az ő invitálása nélkül visszatért a kúriába.

Mindenesetre nem küldte el Hermionét, úgy vonultak be a házba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A szalonba érve aztán megeredt a lány nyelve. Láthatóan még mindig dühös volt.

- Mégis mit képzelnek? Hogy jó dolgunkban működünk együtt, maga és én? Hogy ez az egész ügy csak egy hiúsági játék, miközben a varázsvilág sorsa a tét? Úgy viselkedtek magával, mintha ön lenne a farkas a bárányok között.

- Pedig az említett állat valaki más volt a helyiségben...

- Na, de Mr. Malfoy! – csattant fel ingerülten Hermione, és végtelenül örült, hogy Lucius ezt a megjegyzését nem sütötte el a rendtagok előtt. – Hozzáteszem, maga sem volt túlságosan korrekt! Látszott, hogy élvezettel hergeli bele őket a helyzetbe. Bár el kell ismernem, hogy hozzájuk képest meglepően normálisan viselkedett.

- Azt hittem, méltányolja majd, hogy nem átkoztam őket miszlikekre, amikor rám szegezték a szánalmas vesszejüket – szúrta közbe Lucius.

- Szerintem nincs szüksége a méltatásomra – morogta Hermione.

- Ez szent igaz – hagyta rá a férfi. Amikor látta, hogy Hermione az ott felejtett táskájáért nyúl, valószínűleg azért, hogy hazamenjen, hirtelen támadt egy ötlete. Az események tükrében a legkevésbé sem volt kedve az egyedülléthez, abból túl sok jutott már ki neki az elmúlt években. – Maradhatna vacsorára – vetette fel az ötletet.

Hermione elképedve nézett rá.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nem vagyunk barátok, Mr. Malfoy.

- És ez így van jól. Sok víznek kellene lefolynia ahhoz a folyón, hogy valaha akárcsak a közelébe is kerüljünk az említett kifejezésnek. Mindazonáltal, ha ideiglenesen is, de egy oldalon állunk, ahogy erre a gyűlésen maga is rámutatott. Felmegyek, átöltözöm a vacsorához – jelentette ki, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést.

Hermione hitetlenkedve nézte a férfi távolodó alakját. Most kellene elmenni, meg sem várni, hogy visszajöjjön, csak szó nélkül távozni. Még hogy ő és Malfoy egyetlen napon belül kétszer is együtt étkezzenek! Ennyire azért nem bizalmas a viszonyuk.

Azonban Hermionét hajtotta a kíváncsiság. Leszámítva a férfi nyers kijelentéseit és rendhagyó modorát, Mr. Malfoy összességében nem keltett annyira rossz érzéseket benne. Talán a régi sérelmek miatt, talán más miatt, de Hermionénak imponált, hogy a vártnál sokkal jobban kijön a férfivel. Volt egy része Mr. Malfoynak, amit a lány minden egyéb ellenérzése dacára lehengerlőnek talált.

A szalonba visszatérő Lucius elégedetten nyugtázta, hogy Hermione nem futamodott meg. Felsőruházatát sötétzöld felöltőre és fehér ingre cserélte, haját fekete bársonyszalaggal kötötte össze. Hermione hirtelen ostobán érezte magát a decens kiskosztümjében, és legszívesebben hazarohant volna az őrült szituáció elől. De már nem tehette, ezért követte a férfit az étkezőbe.

Érthetetlen módon két teríték volt a hatalmas asztalon, de hogy Mr. Malfoy mikor szólhatott a vacsorameghívásról a manóinak, arról Hermionénak elképzelése sem volt. A gyertyákkal megvilágított asztal meglepően meghitt látványt nyújtott a hatalmas és kevés otthonosságot árasztó helyiségben. Lucius kihúzta az asztalfőhöz eső legközelebbi széket Hermione számára. Megvárta, hogy a lány helyet foglaljon, majd ő is leült állandó helyére, az asztalfőre. A lányt meglepte a váratlan előzékenység, és zavartan nézett a férfire. Lucius arca azonban kifürkészhetetlen maradt. Csettintett egyet, mire az asztalon egy üvegben mélyvörös bor, a tányérjaikon pedig sült hús, burgonya és egyéb zöldségek jelentek meg.

- Jó étvágyat! – biccentett Lucius.

Szótlanul fogyasztották el a vacsorát. Hermione feszélyezve érezte magát, és azon gondolkodott, hogy Mr. Malfoy valószínűleg évek óta, minden este egyedül étkezik a hodály méretű ebédlőben, hogy aztán magányosan térjen nyugovóra.

- Olykor akad társaságom. Estére – törte meg a csendet Lucius, mintha olvasna a lány gondolataiban.

- Azt hittem, Draco és a felesége messze élnek.

- Nem Dracóra gondolok – mosolyodott el a férfi, mire Hermione kis híján félrenyelte a falatot.

- Kíméljen meg a részletektől! – húzta el a száját Hermione. – Nem vagyok kíváncsi a magánéletére. Nem azért vagyok itt.

- Hát akkor miért? – kérdezett vissza Lucius, és bort töltött mindkettejüknek.

- Hogy ellenőrizzem magát, a Minisztérium parancsára. És azért, hogy megoldjuk annak az átkozott horcruxnak a kérdését.

- Vacsora közben? Mit gondolt, hogy én rejtegetem azt az átkozott poharat, és az étkezőasztalnál majd abból kínálom fel magának az italt? – vetette közbe Lucius. A gunyoros megjegyzés hallatán Hermione képtelen volt elfojtani egy apró mosolyt.

Miután végeztek, Lucius felállt és megfogta a poharaikat, és Hermione kezébe nyomta a lányét.

- Jöjjön velem. Mutatok valamit.
- Miből gondolja, hogy látni akarom?
- Egészen biztos vagyok benne, hogy érdekelni fogja.

Hermione kétkedve fogadta a megjegyzést, de követte a férfit. Minél több időt töltött a társaságában, annál jobban kezdte érdekelni minden, ami ehhez a megfejthetetlen férfihoz tartozott.

Az étkezőből nyíló ajtóhoz vezette, amit Hermione észre sem vett akkor, amikor felületesen átvizsgálta a házat. De mi lehet ott? Középkori kínzókamra? Múzeum a levágott manófejekből, mint a Black-házban?
Lucius belépett az ajtón, és Hermione követte. Leesett az álla. A legpazarabb látvány fogadta, amit valaha látott.

Az ajtó egy tágas könyvtárszobába vezetett, ahol első látásra a roxforti könyvtárhoz képest másfélszer több polc volt roskadásig megpakolva. Elképedve közelebb sétált a legközelebbi polchoz, és óvatosan végigsimított a bőrkötéses köteteken.

- Hát ez egyszerűen... Miért nem mutatta meg tegnap? Ezt is át kellett volna vizsgálnom. – Hiába akarta, hangja nem tükrözött méltatlankodást.

- Ez az otthonom éke. Csak nem hagyhattam, hogy illetéktelen látogatóként belépjen és felbolygassa a rendet.

- Most már nem vagyok illetéktelen látogató? – kérdezett vissza Hermione, még mindig megbabonázva vizsgálva a könyveket.

- Most kivételesen nem. – Luciusnak tetszett, hogy a helyiség ilyen ámulatba hozta a lányt. Bár viaskodott benne a gondolat, hogy egy sárvérű tapogatja a könyveit, ráadásul az ő engedélyével, de jelenleg nem tudott ilyen módon gondolni Grangerre. A Főnix Rendjével való egyesülése óta momentán ő volt az egyetlen ember, akiben valamiféle szövetségesre lelhetett. Márpedig Lucius Malfoynak a jelleméből és a helyzetéből fakadóan jelenleg nagy szüksége volt egy szövetségesre.

Néhány percig még hagyta, hogy Hermione körbenézhessen, majd a lányhoz lépett és kezével a bejárat melletti sarokban álló kanapé és fotelek felé intett. Ez kissé kizökkentette a lányt, aki odasétált az ülőalkalmatosságokhoz és helyet foglalt az egyik karosszékben. Lucius a kanapé hozzá legközelebb eső részére ült le.

- Itt rengeteg könyv van. Több ezer, ha jól sejtem.

- Körülbelül tizenötezer – felelte vállat vonva a férfi, és a lány felé emelte a serlegét. – Koccintsunk arra, hogy ma este, ha az én segítségemmel is, de be kellett látnia, hogy a maga barátai csaknem egytől-egyig idióták.

- Nem azok! – csattant fel Hermione, és koccintás helyett nagyot kortyolt az italába. – Nem erről van szó. Ők csak egyszerűen bizalmatlanok. Ami nem meglepő. Nem értek egyet a viselkedésükkel, de Harry felsorolása valóban helytálló. Magától nem sok jóra számíthattunk, és ezek közül a legaljasabb dolog, amit tett, talán az volt, hogy egy tizenegy éves kislány holmija közé csempészett egy horcruxot.

- Azt hiszi, tudtam, micsoda a napló? Ennél okosabbnak gondoltam – ingatta a fejét lenézően Lucius. – Tudtam, hogy sötét tárgy, de fogalmam sem volt arról, hogy ennyire veszélyes. Csak meg akartam szabadulni tőle.

- Akkor miért nem dobta a kukába?

- Nem tudom – felelte töprengve Lucius. – Eredetileg talán valami ilyesmit szándékoztam tenni, nem emlékszem. De aztán sokkal szórakoztatóbb ötletnek bizonyult a Weasley lány holmija közé csempészni. Mint mondtam, fogalmam sem volt arról, milyen veszélyes. Igazából abban reménykedtem, hogy valahogy felfedezik, és Arthur Weasley megüti a bokáját a Minisztériumban. Persze, nem ez történt... – húzta el a száját. – Amikor a Sötét Nagyúr újra testet öltött, keményen megbüntetett a könnyelműségemért.

- Azt elhiszem. Más tárgyakat is magára bízott?

Lucius hitetlenkedve elmosolyodott.

- Persze, többet is! A padláson tartom egy dobozban, amin a Nagyúr homijai felirat díszeleg. Mindjárt fel is mehetünk megnézni. De komolyan, magában tényleg felmerült, hogy ekkora veszély közepette nem szólnék, ha egyéb tárgyait is birtokolnám?

Hermione a szemét forgatta az epés megjegyzés hallatán. Észrevette, hogy a pohara már másodszorra ürült ki és töltődött újra vörösborral, de nem bánta. Elég feszültség érte az elmúlt órákban ahhoz, hogy ne vágyjon másra, mint egy kis lazításra. Még akkor is, ha ez a lazítás éppenséggel az oroszlán barlangjában történik.

- Apropó, fent! Nincs kedve felmenni az emeletre? Átkutathatná a hálószobámat – vetette fel gonosz mosollyal a férfi. Hermione összerezzent, válaszul pedig megsemmisítő pillantást vetett Luciusra. – Pedig biztosan tudnék olyasmit mutatni ott, ami érdekelné...

- Ha nem tudnám, hogy miként vélekedik rólam, azt hinném, el akar csábítani – vágott vissza Hermione, reményei szerint elég cinikus hangon.

Lucius töprengve nézett végig a lányon.

- Tudja, nem minden esetben érdekel a tiszta vér. Manapság meglehetősen nehezen találok aranyvérű boszorkányt. Így sokszor be kell érnem a más származású nőkkel.

Hermione felháborodottan pattant fel.

- Hogy maga milyen mérhetetlenül aljas! És én még azt hittem, hogy intelligens emberek módjára el tudunk beszélgetni a horcruxokról, és arról, mi legyen a következő lépés. De láthatóan, ön képtelen a normális kommunikációra. És bizonyára túl sokat ivott.

- Ön pedig bizonyára nem eleget, Miss Granger – susogta a férfi.

- Én megyek. További szép estét, Mr. Malfoy. Köszönöm a vacsorát! – sziszegte Hermione, majd sarkon fordult és sietve távozott. Útközben lerakta a poharát az étkező asztalára, és csak remélni merte, hogy Lucius Malfoy nem követi őt.

Nem követte. A férfi kényelmesen hátradőlt ültében, és az iménti jeleneten töprengett. Hallotta, ahogy a lány léptei távolodnak, de nem bánta, hogy elmegy. Különböző gondolatok viaskodtak benne: egyrészről élvezte a helyzetet, hiszen évek óta nem történt vele annyi minden, mint az elmúlt két napban, másrészről azonban nem értette magát. Felesleges volt kajánkodnia a lánnyal, hiszen összességében a legkevésbé sem kedvelte, és egyébként is, neki, Lucius Malfoynak sosem támadna gusztusa egy mugliszületésűre, pláne nem olyasvalakire, aki Harry Potter és a Minisztérium körébe tartozik. Sosem... Vagy mégis?