Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Szövetség

Lucius Malfoynak nehéz és hosszú éjszakája volt. Személyesen akarta biztosítani Draco és Astoria biztonságát, ezért, miután Kingsley elvégezte a northantsi házán a Fidelius-bűbájt, a kandallón keresztül jelzett Dracónak, hogy Astoriával és a szükséges holmijukkal csatlakozzanak hozzá a védett birtokon, amin egy, a főépületnél kisebb vendégház is állt. A miniszter nem ellenkezett, ezért nem sokkal később a házaspár a védelmükre bocsátott két aurorral megjelent Luciusnál. Az aurorok a továbbiakban kintről őrizték a birtokot, Astoria pedig átsétált a vendégházba, hogy elhelyezze a csomagjaikat a hálószobában.

Mindannyian tudták, hogy ez csak afféle pótcselekvés a fiatal nő részéről, aki, amikor visszatért a szalonba, még mindig egész testében remegett.

Draco, aki aurorok megjelenése nélkül is rögtön értesült a veszélyről, hiszen az ő karján is kirajzolódott a Sötét Jegy, néhány óra alatt mintha éveket öregedett volna. A szemei alatt mély árkok húzódtak.

Amikor Astoria csatlakozott hozzájuk, belediktált egy kis pohár brandyt, remélve, hogy a nő ettől kissé megnyugszik.

- De hogy történhetett? – kérdezte apjától csaknem századszorra. – Hiszen minden csatlósa börtönben van, vagy halott.

- Leszámítva minket, Scabiort és Nottot – helyesbített színtelen hangon Lucius. – Veritaserummal hallgatták ki őket, nincs közük a Nagyúrhoz. Tehát van valaki...

- Vagy valakik – suttogta Astoria. Lucius érkezése óta először szólalt meg, üveges tekintettel meredt maga elé. – Vissza kell emlékeznetek, kik voltak még a szolgálatában akkor! Talán valaki felett elsiklott a figyelmetek, a Minisztérium figyelme. Nem tudom – rázta a fejét tehetetlenül.

A meddő beszélgetést a bejárati ajtó nyitódása szakította meg. Lucius és Draco rögtön felpattantak, és kivont pálcával várták az érkezőt. A szalon ajtaja kinyílt, és a látogató láttán leesett az álluk.

Hermione állt előttük, bőröndökkel a kezében.

A lány nem erre a fogadtatásra számított. Nem a rászegeződő varázspálcák lepték meg, hanem Draco és Astoria jelenléte.

- Egy szóval sem említetted, hogy ő is jön! – nézett szemrehányóan az apjára Draco.

- Neked is szép jó napot, Draco! – köszöntötte Hermione, ám szemrehányásra nem maradt ideje, mert Astoria felugrott, és megölelte őt. A gesztus meglepte, hiszen, bár kedvelte a lányt, koránt sem ismerte őt annyira, hogy ilyen közvetlen üdvözlést reméljen tőle.

Mindenesetre letette a koffereket és viszonozta a köszöntést.

- Ugyanis én sem tudtam róla – suttogta rekedten Lucius.

Hermione zavartan megköszörülte a torkát.

- Elnézést, hogy így rátok törtem. De el kellett jönnöm. – Az utolsó mondatot már Luciusnak címezte. – Azt mondtad tegnap este az étteremben, hogy ha a helyzet megkívánja, vigyázni fogsz rám. Nos – pillantott körül a helyiségben –, most megkívánja.

- Milyen étteremben? – kérdezett közbe összevont szemöldökkel Draco, apját és Hermionét fürkészve.

Astoria mentette meg a helyzetet. Meglepő fürgeséggel a férje mellett termet, és azt állítva, hogy meg kell beszélnie valamit a vele, az étkezőbe vonszolta őt. Hermione és Lucius kettesben maradtak. A férfi villámló szemekkel nézett a lányra.

- Nagyobb biztonságban lennél a Grimmauld téren. Megmondtam, hogy maradj ott! – morogta ingerülten.

- Szerintem ez a ház is megteszi. Legalább nem kell majd ingáznom, amikor újra bevetjük a Phinomeus-bűbájt.

- Lemaradtam valamiről? Shackleboltnak megjött végre a józan esze?

- Dehogy. Azonban biztos vagyok benne, hogy Kingsley is belátja majd, ez egy járható út, ami közelebb vezethet a megoldáshoz. Azok után pedig, ami a mai Prófétában megjelent...

- Egyelőre nem volt időm újságot olvasni – közölte kurtán Lucius.

- Akkor jobb, ha most nekikezdesz – mondta Hermione, és a táskájából elővette a Grimmauld térről hozott példányok egyikét. – Az ötödik oldalnál kezdd, ha javasolhatom.
Lucius végigfuttatta a szemét a sorokon. A végére érve eltorzult az arca a dühtől.

- Az a hitvány némber! – sziszegte dühösen. – Megyek, és...

- Nem mész sehová! – csattant fel Hermione Kingsley már leállította. – Nem lesz több Vitrol-féle cikk. De nem engedhetünk meg magunknak még több bonyodalmat. A helyzet így is több, mint kilátástalan. Mindannak ellenére, ami történt, el kell ismerned, hogy jó csapatot alkottunk.

- Akkor is a főhadiszálláson kell maradnod! – ellenkezett indulatosan Lucius.

- Nem maradok, Lucius! Akkor inkább visszamegyek a saját házamba. Azonban te is tudod, hogy akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Együtt kell működnünk! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. – Tehát, rendelkezésemre bocsátasz egy szobát?

Luciusnak el kellett ismernie, hogy Hermionénak igaza van. Harcban álltak, ehhez pedig összefogásra volt szükség. Ismerte a lányt annyira, hogy tudja, a makacssága valóban arra sarkallná, hogy a Grimmauld tér helyett a saját otthonába költözzön vissza. A férfi ezt nem engedhette meg. Amennyire biztonságban akarta tudni a fiát és a menyét, annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Hermione sem kerüljön a kelleténél nagyobb bajba.

- Ez egy nagyon kicsi ház, Hermione... – mondta lassan.

- Nem baj, éltem már rosszabb helyen is – legyintett a lány. – Nem vagyok az a kényes fajta.

-... egy hálószobával – fejezte be a megkezdett mondatot a férfi. – A vendégházban Draco és Astoria élnek majd.

- Oh! – Hermione zavartan félrenézett, és az ajkába harapott. – Nos, öhm, itt a nappaliban is elalhatok – nézett körül tétován.

- Nem volna ínyemre, ha sátortábort csinálnál a lakásomból. A mi családunkban nem szokás a közös helyiségeket alvásra használni – mondta fensőbbségesen Lucius.

- Akkor, nem is tudom...

Az abszurd és rémisztő helyzet ellenére Luciusban újra feltámadt az az érzés, amit Hermione közelében jó ideje mindig tapasztalt. Még mindig vágyott a lányra, minden lehetséges szempontból, de ezúttal leginkább védelmezni akarta őt. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy Hermione túlzott közelsége az események olyan láncolatát indíthatja el, ami egyiküknek sem tenne jót.

- Félsz, igaz? – mormolta, mélyen a lány szemébe nézve. – Attól rettegsz, hogy megint történik köztünk valami. Hogy képtelen leszel ellenállni nekem... Vagy éppen én neked. Mindent összevetve pedig azt hiszem, jogosan tartasz mindettől – villant meg a szeme. – Nos, maradsz vagy menekülsz?

Hermione fejében vadul cikáztak a gondolatok. Tudta, hogy a férfi szavaiban sok igazság van, elég volt csak a patrónusára gondolni. Lucius olyan szerepet töltött be az életében, ami túlmutatott egyszerű szövetségen vagy munkakapcsolaton. Az érzései pedig... Szerette a férfit, jóllehet, számos észérv szólt amellett, hogy ez egy sehova sem mutató ostobaság. Ugyanakkor véget akart vetni a Voldemort elleni harcnak, azt akarta, hogy a sötét varázsló valóban végleg eltűnjön a színről. Tudta, hogy ameddig ez nem következik be, addig nem tervezhet sem ő, sem Harry, sem senki ártatlan. Luciusra emelte a tekintetét, és igyekezett leplezni az izgatottságát.

- Maradok.

A férfi lassan megrázta a fejét, hitetlenkedve, összehúzott szemekkel nézett Hermionéra. Végül biccentett. Lobbyt, a házimanót hívta, a lény pedig egy pukkanás kíséretében megjelent.

- Ez esetben, nyugodtan fáradj az emeletre. A jobb oldali fürdőszoba lesz a tiéd, azt használhatod. Lobby, mutasd meg Hermionénak a szobámat, és pakold ki a holmiját! – utasította a manót.

Hermione Lobby nyomában felment az emeletre, ami egy hosszú folyosóba torkollott. A bal oldali végén is volt egy ajtó, de a manó a jobboldali szárny felé irányította. A hálószoba nem volt annyira tágas, mint a kúriában lévő, de a berendezése hasonló volt. A helyiségből még két ajtó nyílt, a fürdőszobákba. Hermione a jobb oldaliba nézett be, amit Lucius a rendelkezésére bocsátott: fürdőben a mellékhelyiségen és a mosdón kívül egy sarokkád és egy tágas zuhanyfülke kapott helyet. Ezúttal kivételesen a manóra bízta a pakolást, ő pedig visszatért a szalonba, ahol Astoria várta.

- El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy te is itt vagy – mondta a fiatal nő. – Én annyira félek, Hermione...

- Nem lesz semmi baj – szorította meg a kezét, jóllehet, az imént mondottakban egyáltalán nem volt biztos. – Hol vannak Luciusék?

- Az étkezőben – intett a szomszédos ajtó felé Astoria. – A Prófétát olvassák. Látom, Rita Vitrol ismét kitett magáért – villant meg dühösen a szeme.

- Figyelj, Astoria! Segítenünk kell nekik. Négyen többre megyünk, és ott van a Rend is.

- Éppen erről akartam veled beszélni. – Astoria mély levegőt vett. – Be szeretnék lépni. Azt hiszem, Draco is. Szerinted van erre lehetőség?

Hermionét meghökkentette a kijelentés. Kedvelte Astoriát, ám nem tartotta őt harcos típusnak. A fiatal nő azonban annyira elszántnak tűnt, hogy nem ellenkezett.

- Azt hiszem, ez megoldható – bólintott lassan. – De először Lucius és Draco emlékezetére van szükségünk. Kell lennie valaminek a múltból, ami talán segíthet.

- Egyetértek – mondta komolyan Astoria. – Én is ezt pedzegettem, mielőtt megérkeztél volna. Menjünk!

Az étkezőben Draco még mindig a Prófétát olvasta, hiszen az egész lapszám Voldemort visszatéréséről szólt. Lucius ellenben az asztalnál ült, és egy pergamenre jegyzetelt.

- Mit csinálsz? – kérdezte a férfitől.

- Listát írok – mondta Lucius, fel sem pillantva az irományból. – Van valaki, aki segít a Sötét Nagyúrnak. Ez az illető szabadlábon van. Scabiort és Nottot kihúzhatjuk, a Veritaserum nem hazudik.

- Tehát összeírod a halálfalók neveit.

- Három csoport szerint. Egy részük biztosan halott, néhányan eltűntek, a többi pedig az Azkabanban van. Így – nézett végig a pergamenen – könnyebben át tudom gondolni, ki lehet gyanús.

- Jó ötlet. Te, vagyis ti – helyesbített Dracóra nézve – ismertetek minden halálfalót?

- Azt hittem. De ebben már koránt sem vagyok annyira biztos.

- Ahogy én sem – kapcsolódott be a beszélgetésbe Draco, és félredobta az újságot, csatlakozva apja, felesége és Hermione hármasához.

Utóbbi végigpillantott a listán, és elgondolkodva nézett a többiekre.

- Nem biztos, hogy olyasvalaki segíti őt, aki régen is a szolgálatában állt – vetette közbe óvatosan. – Emlékezz csak Mógus professzorra! – nézett Dracóra. – Egy hiszékeny, fiatal varázsló volt, aki jóval a bukása után látta meg a lehetőséget Voldemortban. Megszállottan rajongott az eszméiért, annyira, hogy még a Bölcsek Kövét sem átallott volna megszerezni.

- Ebben igazad van – szusszant fel Draco, és apja fölött áthajolva a három oszlop mellé odaírt egy negyediket is, alá pedig egy kérdőjelet. – Ha ilyen emberrel van dolgunk, az akárki lehet.

- Szerintem Kingsley-nek drasztikusabb módszerekhez kellene folyamodnia – csóválta a fejét Hermione.

- Amennyiben? – pillantott fel a pergamenből Lucius.

- Ha azon logika mentén haladunk, hogy Rodolphus tudott a Lestrange-melltű horcrux voltáról, úgy nem zárhatjuk ki azt, hogy ő vagy más rabok tudnak valamit a további lélekdarabokról. Úgy gondolom, Veritaserummal kellene kihallgatni mindenkit az Azkabanban.

- Nem is rossz ötlet – mondta töprengve Lucius. – De Shackleboltot ismerve...

- Rá kell beszélnünk őt. Ma este, a gyűlésen. Lehet, hogy zsákutca lesz, de minden lehetőséget ki kell aknáznunk – jelentette ki elszántan. – Apropó, gyűlés. Astoria mondta, hogy be akartok lépni a Rendbe. – Dracónak címezte a szavait.

- Tessék?! – ugrott fel Lucius. – Kizárt! Nem engedem!

- Ne haragudj, Lucius, de nincs szükségünk az engedélyedre! – emelte fel a hangját Astoria. – Felnőtt emberek vagyunk, és ha azt hiszed, tétlenül üldögélünk itt, míg elül a veszély, akkor nagyon tévedsz!

- Már megbocsáss, Astoria, de kikérem magamnak ezt a hangnemet! Még tőled is! – sziszegte Lucius. – Draco egyébként sem menne bele soha...

- Ahogy mondod, apám. Sosem lépnék szövetségre Potterékkel, ugyanis nyugodt életet képzeltem el magamnak és a feleségemnek. De Astoriának igaza van – ismerte el kelletlenül. – Tudni akarok mindenről, és eszem ágában sincs kivárni, míg elhárul a veszély, miközben te magad éppen vásárra viszed a bőrödet!

- Ez abszurdum!

- Igazuk van, Lucius! – szállt be a vitába Hermione. – Fordított helyzetben te sem elégednél meg azzal, hogy itt gubbassz, míg a fiad első kézből értesül minden információról. Mindent összevetve pedig – biccentett Draco felé – én is úgy vélem, semmiképpen nem ártana, ha csatlakoznának. Több szem többet lát, több emlék és gondolat pedig csak segíthet, de semmiképpen nem hátráltathat a megoldásban.

- Ostobaság! – rázta a fejét Lucius.

Hermione a férfihez lépett és megérintette a karját. Halkan beszélt, de tudta, hogy Draco és Astoria is hallja őt.

- Ha nem egyezel bele, ők akkor is belépnek a Rendbe. Kérlek, mérlegelj! Most nincs helye a viszálynak. Csak együtt győzedelmeskedhetünk – suttogta.

Lucius Hermionéra nézett hosszan, áthatóan. A boszorka tud valamit, van valamiféle képessége, amivel képes őt megnyugtatni, jobb belátásra bírni. Ilyesmit még soha nem tapasztalt annak előtte senkinél, volt feleségénél vagy bármely családtagjánál sem. Elkapta a tekintetét a lányról. A pillanat túl intim, túlságosan bensőséges volt ahhoz, hogy fia és menye is tanúi legyenek. Lehunyta a szemét, és kelletlenül bólintott. Astoria és Hermione elmosolyodtak, Draco pedig bólintott.

- Ezt is megbeszéltük – jelentette ki szárazon a fiatal férfi. Zavarta az, ami az apja és Granger között történt az imént. Nem tudott napirendre térni afölött, hogy testközelből látja, ahogy egykori ellensége olyan bensőségesen beszél az ő apjához, aki, mint valami Imperius-átok alá került balga, kötélnek áll Granger szavára. Ez még annak tudatában is zavarta, hogy a lány éppen az ő érdekükben mondta mindazt. – Ezzel a listával egyelőre nem jutunk semmire. Menjünk fel! – szólt a feleségének. – Pihenjünk egy keveset a gyűlés kezdete előtt.

A nap további része eseménytelenül telt. Lucius a dolgozószobájába vonult, hogy pergamenre vesse mindazt, amit tudott, és ami talán segíthet a megoldásban. Mint kiderült, az ominózus helyiség az emeleten levő másik ajtó mögött volt. Hermione körbesétált az apró házban, így megismerkedett a konyhával, a szalonnal, az étkezővel és a kerttel. Az órák csigalassúsággal teltek, ő pedig jobb dolga nem lévén épp a könyveit rendezgette a hálószobában, amikor kopogtattak. Astoria volt.

- Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezte a fiatal nő. – Még van egy óránk a gyűlésig.

- Miért ne? – bólintott mosolyogva Hermione.

A házhoz tartozó birtok koránt sem volt akkora, mint a skóciai vagy a wiltshire-i kúriák esetében, de Hermionénak el kellett ismernie, hogy jót tesz neki, hogy megmozgatja a tagjait. A friss, március végi időjárás kellemes volt, Astoria kedvessége pedig jó hatással volt rá.

- Nagyon kiborultatok, igaz? – kérdezte. – Úgy értem, főleg Draco... Szörnyű lehetett, amikor újra meglátta a Jegyet.

Astoria szomorúan bólintott.

- Teljesen kétségbeestünk. Tudod, én azután ismertem meg igazán Dracót, hogy elhárult a veszély. Nem túl bőbeszédű ebben a kérdésben, de korábban sokat mesélt arról az időszakról, amikor a szüleivel veszélyben voltak. Már az emlékek felidézése is számos alkalommal felkavarta őt, de azt hiszem, az, hogy nekem őszintén elmondhatta az érzéseit, segített valamicskét. Amikor összeházasodtunk, mindketten abban a hitben voltunk, hogy boldog élet vár ránk. Most viszont... Nem tudom... – rázta a fejét tehetetlenül. – Gyereket akartunk, családot, boldogságot, de most nem tervezhetünk. A Nagyúr visszatérése a fejünk felett lebeg, és a legrosszabb, hogy fogalmunk sincs, mikor nyugodhatunk meg. Biztos vagyok benne, hogy szörnyű időszak következik.

Hermione valami biztatót akart mondani, de el kellett ismernie magában, hogy nem tudna őszintén ígérni semmit a lánynak.

- Tudom, Astoria – mondta végül. – Én is így érzek. Egyszer már testközelből átéltem ezt a lidércnyomást, és bár akkor fiatalabb voltam, csak arra tudok gondolni, hogy most nincs elég erő bennem ahhoz képest, amit akkor tapasztaltam – sóhajtott. – Harryvel és Ronnal akkoriban könnyen ment. Tudtuk, mi a feladatunk, hogy mik a lépések. Most viszont a sötétben tapogatózunk. Hiába semmisítettük meg a maradék horcruxokat, mégsem végeztünk tiszta munkát. Ez pedig megőrjít – rázta a fejét idegesen.

- Ne ostorozd magad! – ragadta meg a karját Astoria. – Azok más idők voltak, érthető, hogy most így érzel. Főleg, mert egy iszonyatos veszteséggel is meg kell birkóznod... – Elharapta a mondatot. – Ne haragudj! Ezt nem kellett volna felemlegetnem. Bocsáss meg!
Hermione halványan a lányra mosolygott. El sem tudta képzelni, hogy Draco Malfoy felesége hogyan lehet ennyire érzékeny és jólelkű.

- Ugyan, ne szabadkozz! Igazad van. Eszem ágában sincs sajnáltatni magamat, hiszen nem én vagyok az első nő, akivel ez megtörtént, és sajnos nem is az utolsó. Az elmúlt néhány hét rosszabb volt, keserves és reménytelen. De most már jobban vagyok. Kezdem elfogadni, muszáj elfogadnom, mert úgysem változtathatok rajta. Tegnap este Lucius azt mondta, hogy ne ostorozzam magam, nem tehetek róla. Ezzel nem értek teljesen egyet, mégis jól esett ezt tőle hallanom.

Néhány percig szótlanul sétáltak egymás mellett. Végül Astoria törte meg a csendet.

- Tudom, hogy nem ideillő a kérdés, ráadásul nem is vagyunk olyan közeli viszonyban, de mostantól te is itt élsz velünk, és... Ha nem akarsz, ne válaszolj, nem szeretnék otromba lenni, csak érdekel, hogy... Ti most együtt vagytok Luciusszal?

A helyzet és a kérdés annyira abszurd volt, hogy Hermione elnevette magát. Ott sétált Lucius Malfoy birtokán a férfi menyével, Voldemort valahol a világban épp támadásra készült az ártatlan emberek ellen, ők ketten pedig úgy csevegnek egymással, mintha egy kora tavaszi pikniken lennének.

- Dehogyis! – ellenkezett. – Semmi nincs közöttünk. Illetve – hajtotta le a fejét –, vonzódom hozzá, és sokat jelent nekem. Azt hiszem, a vonzalom talán kölcsönös, és nem is gyűlöl már úgy, mint évekkel ezelőtt. De ennyi, és nem több. Amint közelebb kerülünk egymáshoz, történik valami szörnyűség, és ez szerintem annak a jele, hogy jobb, ha férfiként és nőként távol tartjuk magunkat egymástól.

- Szerintem butaságokat beszélsz – jelentette kis Astoria, ami annyira meglepte Hermionét, hogy még ellenkezni sem volt ideje. – Nézd, Hermione, én jól ismerem az apósomat. Akik nem, azok rideg és távolságtartó embernek ismerik őt, de valójában ez nincs így. Akiket szeret vagy kedvel, azokkal nagyvonalú, gáláns és figyelmes. Veled az. Testközelből láttam a házasságát Narcissával, azt, hogyan néz rá, miként viselkedik vele. Ahogyan azt is tapasztalom, ahogy veled bánik. Hidd el nekem, fontosabb vagy számára, mint gondolnád. Ne, kérlek, ne vágj a szavamba! – intett Astoria, látva, hogy Hermione replikázna. – A baba elvesztése iszonyatos fájdalom. Tudom, mennyire megzuhantatok mindketten. El sem tudom képzelni, milyen fájdalmat éreztek, de gondolkodj józanul! Ha két ember, akik fontosak egymásnak, csak azért elhagynák egymást, mert történt egy ilyen tragédia, akkor hol tartana ez a világ? A baba nincs többé, de ti itt vagytok, és ez az egy életetek van csupán. Lehet, hogy fiatal vagyok az ilyen bölcsességekhez, ám hidd el, életetek végéig bánnátok, ha nem adnátok egy esélyt annak, hogy kibontakozzon az, ami köztetek van. A végére kell járnotok. Talán nem sikerül, de legalább akkor is elmondhatod, hogy megpróbáltad, és nem lesz mit megbánnod.

Hermionét letaglózták Astoria szavai. Jobban, mint Draco néhány héttel azelőtti látogatása, jobban, mint a saját barátaival folytatott beszélgetések. Senki, egyikük sem beszélt vele olyan nyíltan, mint a fiatal nő.

- De a származásunk, a múltunk...

- Merlinre, mégis kit érdekel a származás és a múlt?! – csattant fel Astoria. – Ha azt hiszed, hogy Draco azért vett engem feleségül, mert aranyvérű vagyok, akkor nagyon tévedsz. Ha azt gondolod, hogy nekem számított az ő múltja, akkor nagyon melléfogtál! Ezek nem indokok, nem kifogások! Már más világot élünk. A szüleink, nagyszüleink idejében talán fontos volt a vértisztaság és a vagyon. De ez az új évezred, és ha tetszik, ha nem, változtak a prioritások. Lucius szerette az anyósomat, ahogy ő is Luciust. De nem úgy. Érted, amit mondok? Szövetségesek voltak, az utolsó időkben egymás társai, de nem voltak szerelmesek. Ezt Dracótól tudom. Az elrendezett házasságok ilyenek, és ők még szerencsések voltak... Nektek viszont lehetőségetek van jobban megismerni egymást, kibontakoztatni azt, amit éreztek egymás iránt. Mert valamit éreztek, ezt nem tagadhatod! Nekem vagy bárkinek hazudhatsz, de saját magadnak nem.

Hermione nem tudta, mit is mondhatna. Astoria a kora ellenére annyira bölcs volt, amit nem is gondolt volna. De mégis, mindaz, amit mondott... A saját logikája mentén haladva mindez zagyvaságnak és érzelgősségnek hatott. Az érzéseit tekintve azonban... Elég volt csak a patrónusára gondolni, arra, amire a páva megjelenése után rájött. Az előző estére, amikor Lucius ott volt az otthonában vele... Ronra gondolt és Viktorra. Mindkét esetben a szívére hallgatott. Mindkét esetben egy régi vágyát váltotta valóra azzal, hogy viszonozta a szerelmüket, hogy beleugrott azokba a kapcsolatokba. Nem sikerültek. De, ha esetleg nem próbálta volna meg, akkor most mi lenne? Biztosan bánná, hogy meg sem próbálta... El kellett ismernie, hogy Astoriának igaza van.

A hosszas hallgatását Astoria félreértette. Felsóhajtott és Hermionéra nézett.

- Azt hiszem, túl indiszkrét voltam. De ne haragudj, muszáj volt kimondanom.

- Nem erről van szó – rázta a fejét Hermione. – Hanem arról, hogy nem következtettél tévesen. Én tényleg... – Nagy levegőt vett. – Azt hiszem, tényleg szeretem Luciust. Illetve egyre biztosabb vagyok benne. Ezt így, szó szerint még soha nem mondtam ki senkinek, még a barátaimnak sem. A napokban döbbentem rá, amikor megidéztem a patrónusomat...

Elmesélte Astoriának a Hugrabug sírjánál lezajlott jelenetet, és az érzéseket, amik az eset után megfogalmazódtak benne. Mondandója végén azonban nem döbbenetet és értetlenséget látott a lány arcán, mint ahogy azt a barátainál tapasztalta korábban. Draco felesége szívből elmosolyodott.

- Erről beszélek! Ne habozz, Hermione! Főleg ne most. Háború van... ismét. Elég sok a baj, mindenkire ráfér egy kis boldogság. És ami azt illeti, hidd el nekem, ha az a szerencse ér, hogy egy Malfoy megajándékoz a törődésével és megmutatja neked az igazi arcát, akkor soha többé nem akarsz szabadulni mellőle.

Hermione és Astoria egymásra néztek, és egyszerre nevették el magukat.

- Nem hittem volna, hogy ma még nevetni fogok – csóválta a fejét Hermione.

- Ahogy én sem. Olyan kötetlen és jó hangulatú volt ez a beszélgetés, hogy egy pillanatra el is felejtettem minden szörnyűséget. Most viszont menjünk vissza, mert hamarosan indulnunk kell a gyűlésre. Szerinted nagyon ellenségesen fogadnak majd minket a többiek? Tudom, hogy Draco nem a szívük csücske...

- Bízd csak rám – jelentette ki Hermione. – Gondoskodni fogok arról, hogy jól bánjanak veletek – mosolygott biztatóan a lányra, és komolyan gondolta, hogy eleget tesz az ígéretének.