Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

A terv

Kingsley a távozásával dermedt csendet hagyott maga után. A jelenlévők feszülten pillantottak egymásra, hosszú másodpercekig senki nem találta a szavakat. A némaságot végül Molly Weasley törte meg, aki remegő hangon valami olyasmit motyogott, hogy most bizonyára mindenkinek jól esne egy csésze tea, majd a szavait tettek követték, amikor utat vágva magának a kisebb tumultusban, elsietett a tűzhely felé.

Hermionénak voltak sejtései arról, mit érezhetnek most az idősebbek: ők már kétszer dacoltak Voldemorttal, és minden jel arra mutatott, hogy harmadszorra is meg kell tenniük. Ő sem volt sokkal nyugodtabb annak ellenére, hogy próbálta megőrizni a hidegvérét.

A tervét, miszerint folytassák tovább a kutatást a Phinomeus-bűbáj segítségével, komolyan gondolta, ám az eszébe sem jutott, hogy ebben egy hirtelen esemény meggátolhatja őket, ezzel teljesen elszakítva őket a remény utolsó szikrájától.

A percek csigalassúsággal teltek, a zavart némaságot csak a teáskanna sípolása törte meg, amire többen összerezzentek. Senkinek nem akaródzott teázni, de néhányan puszta udvariasságból vagy valamiféle pótcselekvésként elfogadták a Molly által kínált forró italt.

Hermione látta, hogy Harry némán int neki, majd Ronnak is, ezért a helyiség egy félreeső sarkába ment velük. A többiek is beszélgetni kezdtek, ki halkabban, ki hangosabban. Lucius Dracót hívta félre, kettősüket Astoria követte, McGalagony, Flitwick és a többi tanár fojtott hangú, feszült beszélgetésbe merültek, a Weasley házaspár a rendtagok egy nagyobb részével alkotott alkalmi csoportot, aminek középpontjában éppen Lupin állt, aki megnyugtató hangon intett türelemre mindenkit. Harryékhez csatlakoztak az ikrek, Luna, Ginny és Neville is.

- Valami nagy gáz lehet – csóválta a fejét George. – Kingsley-t csak a legsürgősebb esetben riasztják az aurorok.

- Pontosan – bólogatott Fred. – Mind tudjuk, hogy ők szeretik a saját útjukat járni. Önállóak, nem olyan típusok, akik mindenféle apróság miatt a nagyfőnökért kiáltanak.

- Akárhogy is, hamarosan megtudjuk – jelentette ki tárgyilagosan Neville. – Hermione, te tudtál Malfoy ötletéről?

A többiek érdeklődve néztek a lányra.

- Dehogyis! Engem is meglepett, ugyanakkor...

- Ugyanakkor be kell látnunk, hogy ennél nagyobb hülyeséget még Gróp sem találhatna ki – morogta Ron.

- ... szerintem ez is egy lehetőség – fejezte be Hermione, mit sem törődve a barátja közbeszólásával. – Persze alaposan meg kellene tervezni...

- Ezt nem gondolhatod komolyan! – nézett rá hitetlenkedve Harry. – Az egy dolog, hogy Lucius Malfoy aktívan részt vesz a Rend ügyeiben, de hogy a fia is...!

- Nézd, Harry... Megértem, ha neked ez nem tetszik, de te is olyan jól tudod, mint én, hogy Malfoyék bizonyították, hogy számíthatunk rájuk, ráadásul hatékony és jó mágusok – vetette ellen Hermione. – Szerintem itt az ideje félretenni az előítéleteket minden tekintetben. Nyitottabbnak kell lenni mindannyiunknak, ha győzni akarunk.

- Teljes mértékben egyetértek Hermionéval – bólogatott hevesen Luna. – Apa is mindig azt mondja, a szűk látókör a kikövezett út a csüggedésbe és a...

Ron morgott valamit arról, hogy mi a véleménye Xenophilius Lovegood filozófiájáról, ám ezt már senki nem hallotta, mert ekkor Kingsley patrónusa röppent be a helyiségbe, aminek láttán mindenki abbahagyta a beszélgetést.

- Gawain Robards halott. Senki ne mozduljon! Nemsokára érkezem! – Kingsley hangja most nem zengett. Lemondó volt és hiányzott belőle a minisztert jellemző erő, ez pedig mindenkit még jobban megijesztett.

A Mr. Weasley mellett álló Hagrid szólalt meg először.

- Robards? Ő nem a... – Az óriás elharapta a mondatot.

- De. Az aurorok parancsnoka – fejezte be helyette sápadtan Harry. Hagrid cifrát káromkodott, de senki nem törődött vele.

A felbolydulás, ami ezután következett, mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Mindenki egyszerre beszélt, riadt tekintetek villantak össze, összességében olyan káosz uralkodott, amit Hermione rég nem tapasztalt a főhadiszálláson.

A zavarnak Kingsley érkezése vetett véget. A miniszter addig mindig erőteljes megjelenése mintha elillant volna, ez pedig ijesztőbbé tette a helyzetet.

Hermione tudta, hogy Kingsley is ember, de amióta ismerte őt, bármilyen nagy is volt a baj, a miniszter magabiztossága egyfajta láthatatlan védőhálót vont köréjük – Hermione legalábbis így érezte. Az, hogy ez a háló a jelek szerint eltűnt, még kétségbe ejtőbbé tette a helyzetet.

- Nem csak Robardsot ölte... ölték meg. Hanem négy másik aurort is – mondta minden bevezetés nélkül Kingsley.

- De kik? – tette fel azt a kérdést Ginny, amit senki nem mert megfogalmazni.

- Voldemort. – Szavai súlyosan koppantak. – És valószínűleg az emberei. Samuel Dorwall, az egyik áldozat még élt, amikor odaértünk. Ő értesített bennünket. Súlyosan megsérült... Az utolsó erejével még elmondta, hogy Voldemort és mások rájuk támadtak, amikor Robards és ők kivonultak egy gyanús esethez. Mint kiderült, csapda volt... Miután Dorwall ezt elmondta, meghalt. Kiváló auror volt, két évvel utánam végzett az akadémián. Nincs okom kételkedni a szavában – szusszant fel elcsukló hangon a miniszter.

A rendtagok leszegték a fejüket. Néhány percig egyikük sem szólalt meg. A csendet csak Tonks szipogása törte meg: Kingsley-n kívül a boszorkány ismerte közülük a legjobban az elhunyt aurort és társait.

- A helyzetre való tekintettel arra kérlek benneteket, hogy maradjatok még itt legalább estig. Szervezettségre van szükségünk, ha harcra kerülne a sor. Minerva, önre és a többi tanárra természetesen ez nem vonatkozik. Menjenek vissza az iskolába, és lássák el a kastélyt azzal a védelemmel, amivel a csata idején. Mindenre fel kell készülnünk. Mindenről a szokásos módon értesítem magukat.
McGalagony némán bólintott, és a többi tanár kíséretében egy pillanat alatt elhagyta a házat.

- Én hazamegyek Fleurért és Victoire-ért. Nem akarom, hogy egyedül legyenek. Azonnal jövünk vissza – jelentette ki Bill.

- Mi pedig a gyerekekért és a szüleimért – mondta még mindig szipogva Tonks.

- Rendben, de siessetek! – bólintott Kingsley.

- Kingsley, kérlek! – horkant fel ingerülten Tonks. – Átéltük már ezt egyszer, tudjuk, mi a teendő. Induljunk! – fogta meg a férje karját a boszorkány, majd ők és Bill szintén elhagyták az épületet.

- Mindezek fényében – szólalt meg Draco, végignézve a megfogyatkozott társaságon – most már átgondolhatnánk a tervemet. Kingsley, mit szól hozzá? – nézett a miniszterre a fiatal férfi, mit sem törődve felszisszenő apjával.

- Semmit nem szól hozzá! – vágta rá ingerülten Lucius. – A Nagyúr éppen most ölt meg egy rakás jól képzett aurort. Azt gondolod, hogy majd éppen a te életedet kíméli meg, ha szembekerülsz vele?!

- Talán nem vagyok auror, de értek a védekezéshez! Te és Piton voltatok a mestereim, ha elfelejtetted volna – szólt vissza Draco. – Vagy azt akarod ezzel mondani, hogy hiábavaló volt az éveken át tartó tanításotok?

- Azt akarom mondani...

- Emlékeztetnélek, hogy az utolsó időkben a magas szinten elsajátított okklumenciának köszönhettem, hogy életben maradtam, és a Nagyúr nem jött rá, mennyire viszolygok tőle és a tetteitől! – Draco már mit sem törődött azzal, hogy udvariatlanul, vagy akár pimaszul beszél az apjával, ráadásul mások füle hallatára. Úgy érezte, az apja ostoba kölyökként kezeli még akkor is, amikor épkézláb és használható ötlettel állt elő.

- Nem fogom hagyni, hogy tálcán kínáld fel magad a Sötét Nagyúrnak! Főleg nem most, hogy annyi év után végül megszabadultunk tőle! – Lucius már szinte kiabált, ami nem csak a rendtagokat, de Hermionét is megdöbbentette. Ilyennek még sosem látta a férfit.

Draco hidegen, örömtelenül felnevetett.

- Hiszen éppen ez az! Nem szabadultunk meg tőle, apám! Mégis kit akarsz áltatni ezzel? Itt van a gondolatainkban, a mindennapjainkban, nekünk ráadásul a karunkon is! Ennél közelebb nem is lehetne hozzánk! – sziszegte Draco. Az arca sápadtabb volt, mint valaha.

Lucius úgy vicsorgott a fiára, mint egy ugrásra kész vad. Hermione ekkor döntött úgy, hogy ideje közbeavatkoznia.

- Gyere! – javasolta, és mit sem törődve Lucius ellenérzéseivel és a többiek döbbenetével, megfogta a férfi kezét, és elindult vele a lépcső felé. A lány nem akarta, hogy megzavarják őket, ezért egyenesen a negyedik emeletre mentek.
Regulus Black szobájára még mindig ki volt írva a régi figyelmeztetés, bent azonban már rend és tisztaság uralkodott, nem úgy, mint évekkel azelőtt, amikor ő, Harry és Ron a medált keresték. A lány gyanította, hogy a ház szinten tartása nem egyedül Sipor érdeme: az öreg házimanó bizonyára segítségül hívott néhányat a roxforti manók közül, akikkel rendszeresen kitakarították az óriási házat.

- Remek – nézett körül a helyiségben Hermione, és becsukta maguk mögött az ajtót. – Itt senki nem zavarhat meg minket.

Lucius arcizmai remegtek, láthatóan a legkevésbé az érdekelte, hogy bárki is megbolygathatja a kettősüket. Ő nem olyan volt, mint Sirius, aki a feszült helyzetekben űzött vad módjára járkált körbe. Lucius az ablaknál állt, de egész lényéből csak úgy áradt a feszültség.

- Figyelj rám, kérlek! El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most, de okosabbnak kell lenned! Nem állhatsz le veszekedni a felnőtt fiaddal, ráadásul mindenki szeme láttára! Te nem ilyen vagy! Józanul kell gondolkodnod. Te sem gondolhatod, hogy ezzel a viselkedéssel bármit is elérsz nála?! – toppantott ingerülten Hermione.

- Megköszönném, ha éppen te nem oktatnál ki a helyes viselkedésről – vicsorgott Lucius.

Hermionénak minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne szálljon vitába a férfivel. Nagy levegőt vett, mögé lépett, és megérintette a karját.

- Ti, Malfoyok mindig hidegvérűek és méltóságteljesek vagytok – duruzsolta Hermione megnyugtatónak szánt hangon. – Dracót is ilyennek nevelted.

- Ez nem rá vall!

- Persze, hogy nem, de mindenki változhat, nem? Rád sem vallott, hogy ilyen bátran harcba szállj, hogy horcruxot kutass fel és pusztíts el, hogy ennyire erősen védd a fiadat... és mást is – tette hozzá halkan Hermione. – Változnak az idők, ahogy az emberek is. Jó ember vagy, ahogyan a fiad is az. Segíteni szeretne, ahelyett, hogy gyáván elbujdokolna. Olyanná vált, mint te. Ezt értékelned kellene.

- Mit vársz? Engedjem el őt? Lökjem maga elé, hogy sodorja ő veszélybe az életét helyettem, helyettünk?!

- Dehogyis! Tudod, hogy Kingsley sem engedné, hogy megpróbálja, ha nem lenne egészen biztos benne, hogy a Rend fedezni tudja majd Dracót. Veled az élen. Nem is biztos, hogy Draco tervét sikerül megfelelően kidolgoznunk. Én csak azt akarom mondani ezzel, hogy jobb, ha nagyvonalú vagy a fiaddal. Ha jó a terv, akkor így is, úgy is végrehajtják a te beleegyezésed nélkül. De ez még egyáltalán nem biztos, és ezért felesleges összeveszned vele. Legyél te az okosabb!

Lucius Hermione felé fordult, és végigmérte a lányt. Hermione láthatóan komolyan gondolta, amit mondott, és maga sem értette, miért, de egy jottányi igazságot vélt felfedezni az egykori griffendéles szavaiban. Kár volna a Dracóval nagy nehézségek árán jobbá változott kapcsolatát kockáztatnia a felnőtt fiával. Akárhogy is lesz, inkább mellette kell állnia, hogy Draco biztonságban érezhesse magát. Shacklebolt tényleg nem hagyná, hogy bárki felelőtlenül az életét kockáztassa... Ahogy Hermione sem mondana olyasmit, amit nem gondol úgy teljes meggyőződéssel. Nem kellett megszólalnia, Hermione anélkül is leolvasta az arcáról a kérdéseket.

- Nem lesz semmi baj. Draco segít megtalálni őt, és akkor harcba szállhatunk. Befejezhetjük végre, és újra nyugalomban élhetünk. Te is ezt akarod, nem, Lucius?
Ezt akarta, mi másra is vágyott volna? Kelletlenül bólintott, mint mindig, amikor el kellett ismernie, hogy nincs igaza.

Hermione elmosolyodott. Nem hitte volna, hogy ilyen könnyen megy majd, ahogy azt sem, hogy egyáltalán sikerül meggyőznie a férfit.

- Gyere, menjünk le, szóljunk Kingsley-nek és Dracónak – javasolta.

Lucius kelletlenül bólintott. Azon már nem is akart gondolkodni, miért tudja Granger megnyugtatni a legfelfokozottabb állapotában is, azt viszont biztosan tudta, hogy a lánynak igaza van. Méltóságteljesen és összeszedetten kell viselkednie, különben hiába remél győzelmet. A Malfoyok sikerét generációk óta az adta, hogy képesek voltak ravaszul, hideg fejjel gondolkodni. Nem vallhatott hát csődöt, Draco érdekében legalábbis bizonyosan nem.

Lefelé menet Hermione szólt az időközben szétszéledt társaságnak, hogy beszélniük kell. Ennek következtében, mire leértek a konyhába, egy kisebb karaván követte őket. Kingsley-t is ott találták, aki épp fojtott társalgásba merült Lupinnal, a Weasley házaspárral és Billel. Egy másik sarokban Draco, Andromeda és Astoria beszélgettek. Astoriának nem tetszhetett, amit az idősebb boszorkány mondott, mert komor arccal a fejét rázta.

Amint azonban beléptek a helyiségbe, minden fej feléjük fordult.

- Mi történt? – kérdezte rögtön Ron, aggodalmasan pillantva a többiekre.

- Nincs semmi baj – nyugtatta meg Hermione, és Luciusra nézett. Nem akarta, hogy a férfi úgy érezze, sarokba szorítja, hovatovább irányítja őt, ezért ahelyett, hogy felvezette volna Lucius mondandóját, megvárta, míg ő maga áll elő a farbával.

Egyáltalán nem bánta, ha úgy tűnik majd, mintha mindaz, amit mondani készül, az Lucius terve, és nem az ő rábeszélésének eredménye, hiszen tudta, mennyire fontos a férfinek a tekintély.

- Átgondoltam, és ha nincs jobb tervetek – húzta ki magát Lucius, körülpillantva a társaságon –, akkor a fiam ötletét kell megvalósítanunk. Van esély rá, hogy működik majd, botorság lenne figyelmen kívül hagyni.

Draco úgy nézett az apjára, mintha annak hirtelen két feje nőtt volna, és azt jelentette volna be, hogy másnaptól hátrahagyja a pálcáját és mugliként éli tovább az életét. Hermione idegesen elmosolyodott, amikor látta, hogy a társaság többi tagja sem tudja palástolni a döbbenetét, ám azonnal elkomorult, amikor megpillantotta Astoria fájdalomtól eltorzult arcát. Tudta, hogy a fiatal nőnek nem lesz könnyű megemésztenie azt, hogy a Voldemort felkutatásáról szóló terv középpontjában a férje áll, ráadásul ezt a tulajdon apósa is támogatja, de azzal is tisztában volt, hogy háborúban állnak, és Astoriának meg kell emésztenie, hogy ilyenkor fájdalmas és félelmetes döntéseket is meg kell hozni.

- Ezt komolyan mondod, apám? – kérdezte a döbbenetből felocsúdó Draco.

- Viszonylag ritkán láthattál engem humorizálni – felelte Lucius. – Mindazonáltal alapos terv kell. Nem mehetsz csak úgy, egy szál pálcával az ellenség színe elé. Csakis akkor működhet az ötleted, ha biztosítjuk a védelmedet és fedezhetünk téged.

- Ebben egyetértünk – köszörülte meg a torkát Kingsley, aki próbált napirendre térni a családi közjáték felett. – Először is, ellenőriznünk kell, hogy valóban ellen tudsz állni a legilimenciának. Az évek során az ember kijöhet a gyakorlatból... Remus és én tesztelünk majd. – Lupin bólintott. – Másodszor szükségünk van egy eszközre, amivel észrevétlenül tudsz értesíteni bennünket, ha kezd veszélyessé válni a helyzet.

- Ebben Hermione tud segíteni – szólt közbe a megszokott nyugodt hangján Luna, mintha csak egy hétvégi üdülést terveznének meg. – Amikor működött a DS, készített néhány jópofa jelzőeszközt ál-galleonokból. A Próteusz-bűbájt szórta rájuk, így bármikor értesíteni tudtuk egymást anélkül, hogy az illetéktelenek észrevették volna.

- A Próteusz-bűbájt? – füttyentett Ted Tonks. – Ötödévben? De hiszen az RAVASZ-szintű varázslat!

- Nagy szám – replikázott fintorogva Draco, jelezve, hogy egyáltalán nem örül a beszélgetés elterelésének. – A főinspektori különítmény tagjaival így is elkaptuk az egész bagázst.

- A főinspektorodat inkább most ne emlegessük – szólt közbe sötéten Harry.

Dracónak már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, de Kingsley belefojtotta a szót.

- Köszönjük a javaslatot, Luna, ez jó ötletnek tűnik – biccentett a lány felé. – Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy Voldemort nem egy gyanakvó tanár vagy egy diáktárs, akit könnyen meg lehet vezetni. Így ezen még gondolkodnunk kell, de az alapötlet, ismétlem, nagyon találó. Az is fontos, hogy ha Voldemort belesétál a csapdába és szólít, akkor semmiképpen ne innen, a főhadiszállásról vagy a jelenlegi otthonotokból menj. Hihetőnek kell tűnnie a történetednek. Ezért úgy döntöttem, hogy a lassabb, de biztosabb utat választjuk. Nem hozunk le álcikket a Prófétában, helyette elterjesztjük a történetet, mintegy kiszivárgott információként, amiről nem akartuk tájékoztatni a társadalmat.

- Ezt mégis hogyan gondolja? – kérdezte összehúzott szemmel Draco.

- Megvannak az embereim erre is, ne aggódj. Futótűzként terjed majd a pletyka, így ha olyasvalaki fülébe jut, aki titokban Voldemortnak dolgozik, eljuttatja majd az információt neki.

- Ostobaság! – rázta a fejét Draco. – Ez rizikós, nem is lehetünk biztosak benne, hogy eljut ahhoz, akihez kell, hiszen azt sem tudhatjuk, hogy tényleg vannak-e emberei, és ha igen, akkor mennyien és hol! Ráadásul rengeteg időt vesz igénybe, nem tudhatjuk biztosan, mikor lesz eredménye, ha lesz egyáltalán.

- A miniszternek igaza van, Draco – intette csendre Lucius. – A Nagyúr nem bolond, nem könnyű túljárni az eszén... Ha egyáltalán lehetséges. Amennyiben megjelenne a történet az újságban, biztosan tudná, hogy mindez csak furfang, provokáció. Igen, talán lassabban bukkanunk a nyomára, később szólít majd téged, de így még mindig több esélyünk van erre, mintha kapkodunk. Ráadásul egyébként is – Lucius mély levegőt vett, mintha nehezére esne folytatni – el kell tűnnöd.

- Tessék?! – Astoria most először szólalt meg a beszélgetés során. Villámló szemekkel meredt az apósára, mintha ő lenne minden baj forrása. Abban a pillanatban nyoma sem volt annak a szeretetteljes viselkedésnek, ahogy az elmúlt években Luciushoz viszonyult. – Draco nem megy sehová! Nélkülem legalábbis biztosan nem!

Lucius Astoriára nézett. Utoljára Narcissa védte ilyen vehemensen a fiát, és abban a pillanatban Lucius biztosan tudta, hogy Draco jól döntött, amikor a lányhoz kötötte az életét. Szavai azonban ellentmondtak a valódi gondolatainak, és minden erejét össze kellett szednie, hogy keményen, érzelemmentesen válaszoljon.

- Mennie kell. Nincs más választása. Meg kell értened, Astoria. A történetnek hihetőnek kell lennie. Ha itt marad a főhadiszálláson, vagy veled éli tovább a napjait a vendégházban, akkor a Nagyúr egy pillanat alatt átlát a terven.

- De nem tudná meg senki... Nem jönne hozzánk senki, és itt senki nem adná őt ki – erősködött Astoria.

- Nem kockáztathatunk – rázta a fejét Kingsley. – Csak úgy sikerülhet, ha minden apró részletre odafigyelünk.

Astorián látszott, hogy csak a jó neveltetése akadályozza meg abban, hogy hisztérikus rohamban törjön ki. Remegő ajkakkal kapaszkodott a férjébe, de nem szólalt meg többet.

Az elkövetkezendő órákban felgyorsultak az események. A rendtagok pontosították a nagy vonalakban felvázolt terv részleteit. A hamis galleonok helyett végül sokkal jobb ötletük támadt: Draco és mindenki más ujjára is egy-egy gyűrű került, ami veszélyhelyzetben felforrósodik. Egy bonyolult bűbájjal ráadásul elérték, hogy a többi rendtag képes legyen odahoppanálni, ahonnan a jelzés jött. Így volt esélyük arra, hogy ha Voldemort hívatja Dracót, akkor mindannyian megtudják a helyszínt.

Abban már csak reménykedhettek, hogy a sötét varázsló nem készült fel a hasonló trükkökre.

Végül Kingsley és Lupin ellenőrizték, Dracót, ám a fiatal férfi igazat mondott: bámulatos módon képes volt lezárni az elméjét a kíváncsiskodók elől.

Lucius javaslatára Draco abba is belement, hogy egy régi, elhanyagoltabb ingatlanban rejtőzik majd el, ami még Narcissa öröksége volt. Ez hihető és jó búvóhelynek tűnt annak fényében, hogy Dracót bujdokoló bűnözőnek akarták beállítani Voldemort számára.

Már elmúlt éjfél, amikor a legapróbb részleteket is újra átbeszélték. Nem maradt más hátra, minthogy a férfi elbúcsúzzon. A többiektől egyszerre köszönt el, Lucius és Astoria azonban kimentek vele, hogy figyelő tekintetek nélkül köszönhessenek el tőle.

Amikor a rendtagok maguk maradtak, Harry a mellette ülő Hermionéhoz fordult.

- Nem tudom, Hermione... Piton kiváló kém volt, senki sem sejtette, hogy miként keveri a lapokat, de Malfoy... Jó ötlet ez?

- Bíznunk kell az ügyességében! – ellenkezett Hermione. – Tudom, értem, amit mondasz, de Piton már nincs. Viszont mi is lehetünk sikeresek. Ez most egy összehangolt, jó és komplex terv, igazi csapatmunka. Csupán meg kell tudnunk, hol van Voldemort, és onnantól célegyenesben leszünk, ebben biztos vagyok.

- Csak már tartanánk ott – csóválta a fejét Harry.

***

Amikor hajnalban visszaértek a vidéki házba, Hermione megpróbálta felajánlani kisírt szemű Astoriának, hogy cseréljenek, és majd ő és Lucius alszanak a vendégházban, hogy Astoria biztonságban érezze magát, ám a fiatal nő hűvösen kijelentette, hogy a férje nélkül teljesen mindegy, hol tartózkodik, majd faképénél hagyta őket és a kerten átvágva besietett a kis házba.

Hermione utána akart menni, de Lucius megfogta a karját.

- Hagyd – rázta a fejét. Először szólalt meg, azóta, hogy elbúcsúzott Dracótól. – Teljes joggal dühös. Én is az vagyok magamra.

- Nincs rá okod, Lucius! Draco tud vigyázni magára, nagyon képzett varázsló. A tervnek köszönhetően pedig kizárt, hogy baja essen. A Rend minden tagja mögötte áll.

- Ugyan, kérlek! Akárhogy is szépíted, a saját fiam életét veszélyeztetem, miközben én itt sétálgatok veled a védett birtokomon, a védett házam felé – mordult fel keserűen Lucius.

Hermione erre nem tudott mit mondani. Tudta, akármit is válaszolna, a férfi kivetnivalót találna benne, mert eldöntötte, hogy csakis magát hibáztatja. Némán sétáltak a házig, amiben az ebédlőből áradó sült illata terjengett. Egyiküknek sem volt étvágya, szó nélkül az emeleti lépcső felé vették az irányt.

A hálószobában Lucius helyet foglalt a nagy karosszékben, míg Hermione a fürdőszoba felé vette az irányt. Amikor végzett, a férfi még mindig ugyanott ült, és láthatóan nem készülődött a lefekvéshez.

- Szerintem aludnod kellene pár órát. Fáradtan nem leszel hatékony, ha harcról vagy bármi másról van szó.

- Ha Draco jelez, nem akarok egy másodpercet sem elmulasztani – rázta a fejét Lucius.

- Majd én őrködöm addig, ha ez megnyugtat téged. Néhány óra múlva pedig leváltasz. Mit szólsz?

Luciuson látszott, hogy valamiféle ellenvetés után kutat az elméjében, de miután láthatóan semmi nem jutott eszébe, kurtán biccentett.

- Lemegyek a könyvtárszobába egy könyvért, mindjárt jövök – mondta Hermione. Az ajtóban megállt, majd néhány pillanatnyi habozás után megszólalt. – Tudod, szerintem Draco kifejezetten örül, hogy végre valami hasznosat cselekedhet.

- Ezt hogy érted?

- Iskoláskorunkban úgy tűnt, mintha kicsit... hogyan is fogalmazzak... Nos, mintha kicsit féltékeny lenne Harryre. Azt hiszem, ez most egy jó alkalom arra, hogy ezt rendbe tegye magában, és bizonyítson.

- Ez ostobaság! – mordult fel Lucius. – Draco soha nem akart Potterre hasonlítani. Miért is akart volna? Tudtommal, sokkal jobban tanult nála, és a kviddicscsapatban is benne volt. Azt, hogy Dumbledore erőteljesen felülreprezentálta Pottert, inkább nevetségesnek tartotta, mintsem irigylésre méltónak. Fáradt lehetsz, ha ilyen badarságokat beszélsz. Talán inkább aludj te néhány órát, majd én őrködöm addig. Megyek, hozok egy könyvet magamnak – kelt fel lendületesen a karosszékből a férfi, és lebegő talárral elhagyta a szobát.

Hermione még a szorult helyzetben sem tudott elfojtani egy, „ha te mondod" – jellegű mosolyt. Volt egy olyan érzése, hogy a megjegyzésével Lucius elevenére tapintott.

Hamarosan folytatódik, ha ti is szeretnétek... :)