꧁Egy Életen Át꧂ [H.S / Z.M] [2. ÉVAD BEFEJEZETT]

14. Fejezet.

1 héttel később. 10:21 óra. 

*Lauren szemszöge.*

Unalomtól túlfűtve, bámultam a mennyezetet. Már nem tudtam mit kezdhetnék magammal, és egyre inkább hitetlenné kezdtem válni. Olyan érzésem volt, mintha nem akarna Mexico-ból elvinni Zayn. Már egy hete ebben a Motelben dekkolunk, Harry-ről pedig egy árva szót sem szólt, már napok óta. 
A szomszédos ágyra pillantottam, ahol ő vígan újságot olvasott. 

-Mondd csak Zayn!- Oldalamra fordultam, és a könyökömre támaszkodtam. 

-Mondd!- Egy másodpercre sem nézett fel, a sorok közül. 

 -Mikor folytatjuk Harry keresését? Csak mert már baromi fura, hogy egy hete itt vagyunk, ebben a lepukkant Motelben, amiben még egy Tv sincs.-
Nem akarok nyavajogni, sem hisztizni, de fogytán a türelmem. 

-Majd!- Felelte egyszerűen. 

-De mégis mikor Zayn? Szerintem már azt hiszik, hogy meghaltam!- 

-Fejezd már be Lauren!- Rám nézett. 

-Mondd! Jó ez így neked?- Felültem. -Itt tanyázunk a semmi közepén, nem tudsz visszatérni az életedhez, én pedig nem lehetek azzal, akit szeretek!- Szavaimra nem reagált, pusztán csak nézett rám. -Hahó!- Tellegettem a levegőben. 

-Sétálok egyet!- Felállt, és az ágyra dobta az újságot, végül elhagyta a szobát. 
Most mégis mi rosszat mondtam? 

4 Nappal ezelőtt. 

*Stefan szemszöge*

Hatalmas meglepetésként ért engem, ahogy a többi ügynököt is, hogy senki nem volt abban a Mexico-i házban, amit mondott Jeffrey. 

-Nem! Ilyen nincs!- Mérgelődtem. A pince is üres volt, amiben elvileg tarthatták Lauren-t. 

-Mi a fene történt itt?- Szólalt meg egy ismerős hang, a hátam mögött. Megfordultam, és szembe néztem Harry-vel, és Susan-el. 

-Attól tartok, hogy elkéstünk!- Feleltem. 

*Harry szemszöge.* 

-Ne, ne, ne!- Nem foglalkozva semmivel, könnyekkel küzdve kikerültem Stefan-t, valami nyomban reménykedve. -Bassza meg!- Ököllel a beton falba ütöttem, aminek hála el is törtem a jobb kezemet. -Hova a picsába vihették?- Magamhoz öleltem a végtagomat. 

-Harry!- Lassan sétáltak felém. 

-Nem halhatott meg!- Remegett a hangom. -Susan, mondd hogy nem halt meg!- Néztem a felém közeledő lányra, ő pedig átölelt. -Nem halhatott meg!- Ismételgettem most már zokogva. 

*Stefan szemszöge.*

Nem kedveltem sohasem Harry-t, de viszont szörnyű volt így látni őt! 

-Sajnálom!- Sétáltam közelebb hozzá, végül a vállára tettem a kezem. Rá pillantottam Susan-re, de ő még csak rám sem nézett. 

Napjainkban. 10:21 óra. 

Visszatérve a bunkerbe, egyszerűen mindent lesújtó volt a gyász! Mindenki magába fordult, és egy ép kéz láb mondatot sem lehetett váltani, sem Susan-el, Jeffrey-el, és még Harry-vel sem. 
Annyit mondott Harry, hogy addig nem nyugszik, amíg nem találják meg legalább a holttestét. Addig nem hiszi el, hogy meghalt! 
Azonban valami azt súgja, hogy igaza van. Szerintem még él Lauren!

Az FBI ügynökök éjjel nappal azon dolgoznak, hogy felásasság az egész telkét, a háznak. Kutatják a holttestet, de én mégis azt érzem, hogy nem fogják megtalálni! Nem halhatott meg így Lauren! Nincs értelme!