IF I GO BACK TO YOU [SZÜNETEL]

Huszonnyolcadik rész

- Nagyon ügyesek voltatok! - mondta Theo, mikor Mark-al közösen visszatértünk a többiekhez. 

- Köszönjük. - dünnyögtük egyszerre. 

- Szerintem jobb, ha most mindenki haza megy, és pihen egyet. Holnap menni kell már forgatni. - mondta Lisa, mire Mark menedzsere is bólintott, és intett Mark-nak, hogy menjenek. Ő pedig mint valami élettelen test, csak követte amit mondanak neki. Viszont a kijáratnál még egyszer visszapillantott ránk. Pontosabban rám. Szomorú volt. Olyan menthetetlenül szomorú, mint amikor a kómából ébredtem fel, három évvel ezelőtt. Láttam a szemében a végtelen összetörtséget. Tudtam, hogy úgy érzi most magát, hogy mindenét elvesztette. Mert három évvel ezelőtt is ezt érezte. Soha nem felejtem el a napot, amikor felébredtem a kómából, és nem ismertem rá Mark-ra. Benne pedig akkor tört össze valami véglegesen. Talán akkor jutott el a tudatáig, hogy a fájdalom és a tehetetlenség amit addig érzett semmi volt ahhoz képest. Talán akkor mérte fel ésszel, hogy egy szempillantás alatt képes elbaszódni minden. Egy szempillantás alatt elveszhet mindened amid volt. Hogy semmi sem örök. Ezt láttam most is a szemében. Ezt láttam most is az arcvonásaiban. 

Mark és én elég sokáig néztük egymást mozdulatlanul, kővé dermedve. Egészen addig, amíg a menedzsere meg nem paskolta biztatóan a hátát, és továbbindulásra késztetve őt. Ahogy kilépett az ajtón, a szemeimből megállás nélkül folytak a könnyek végig az arcomon majd a nyakamon. 

- Gyere Mia, menjünk mi is. - ölelt át gyengéden Lisa, mire én csak álltam ott mint egy darab fa, és némán zokogtam. 

A nap hátra lévő részében igazából semmit sem csináltam. Feküdtem az ágyban. A telefonjaink megállás nélkül csörögtek. Szerencsére a barátaim levették ezt a terhet a vállamról. A szüleim is értesültek már a hírekről odahaza, és még Henry is átjött. Éppen ő beszélt a szüleimmel, míg én csak az ágyamon fekve a plafont bámultam. 

- Mr. és Mrs. Dark nyugodjanak meg. Semmi olyasmi nem történt, és nem is fog, amit ne tartanánk kézben. - mondta Henry. 

- Akkor miért nem hajlandó beszélni velünk Amelia?! - hallom apám kioktató hangját a vonal másik végéről. 

- Most éppen alszik. Elég mozgalmas napja volt. De holnap mindenképpen felhívja Önöket! - ígérte meg Henry. 

- Ajánljuk is neki! - mondta komoran anyám. 

- Még annyi, hogy Lisa és Theo azt tanácsolják, hogy ha lehet pár napra utazzanak el valamelyik rokonukhoz. Mert a paparazzik valószínűleg pillanatokon belül képesek lesznek megrohamozni Önöket, és most jó lenne, ha semmi olyasmi nem történne, ami árthatna nekik... Ha esetleg mégis nyilatkozniuk kellene, mondják meg, hogy elsőkként értesültek a kapcsolatról, ugyanis mindig is kitartóan támogatták a kapcsolatot, illetve szívből örülnek a hírnek. Többet ne mondjanak! - informálta Henry a szüleimet. 

- Megértettük. Köszönjük Henry! Üdvözlünk mindenkit, Mia-nak pedig mond meg kérlek, ha felébredt, hogy hívjon fel minket. 

- Átadom, és természetesen szólok neki! - azzal bontották a vonalat. - Holnap mindenképp beszélj velük. Betegre aggódják magukat.  

- Oké. - ekkor pedig ismét megcsörrent a telefonom. 

- Szerintem ezt fel kéne vedd. - mutatta Henry felém a telefonomat, amin egy MW villogott folyamatosan. Kikaptam a kezéből a készüléket. - Akkor én azt hiszem, kimegyek kicsit. - mondta, én pedig azzal a lendülettel, nagyot sóhajtva felvettem a telefont. 

- Szia. - hallottam meg a rekedtes hangját a vonal másik végén. 

- Hogy érzed magad? - kérdeztem. 

- Valószínűleg nem jobban mint te. De, hogy pontos választ adjak neked, szarul Mia. Szarul. - mondta, a hangján pedig hallottam a tömény bánatot. A szívem is belefacsarodott. 

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak Mark. Őszintén sajnálom! - mondtam, miközben egy könnycseppet töröltem le az arcomról. 

- Fogalmad sincs, milyen érzés az, amikor életed szerelmét öleled a karjaidban az ágyban, vele töltöd az egész éjszakát, milliószor elmondjátok egymásnak a szeretlek szót. - az öklömet a számra szorítottam, a fogaimat pedig a kézfejembe mélyesztettem. Nem akartam, hogy hallja a zokogásomat. Bár valószínűleg így is tudja. - Nem érdekel, hogy a sajtó előtt el kell játszanunk a szerelmes párt, nem érdekel, hogy a sorozatban el kell játszanunk a szerelmes párt, ha valóságban is az enyém vagy! Abban a valóságban, amiben csak mi ketten számítunk egymásnak! És azt hittem, hogy akkor azon az éjszakán, te valóban az enyém lettél Amelia. Annyira el akartam hinni, hogy szerethetlek. Hogy szeretsz, és velem akarsz lenni. De ismét én voltam a hülye, hogy ennek bedőltem. - azzal bontotta a vonalat. Ott ültem, Mark szavai zúgtak a fejemben. Ekkor viszont már nem tartottam vissza a sírásomat. A telefonomat hatalmas görcsös sikítással vágtam neki a falnak. Észre se vettem, hogy a kezemet addig haraptam, amíg vér nem kezdett bugyogni belőle. Az ágyon ülve zokogva néztem a vérző reszkető kezemet. 

- Mia, mi a franc?! - toppant be szinte azonnal Benjamin. Szerintem egy másodperc se kellett neki, hogy felfogja mi történt, csupán a széttört telefonra, és a görcsben álló testemre kellett néznie. Nem szólt semmit, csak leült mellém és szorosan átölelt, én pedig ha lehetséges, még ennél is jobban sírva fakadtam.