IF I GO BACK TO YOU [SZÜNETEL]

Harmincharmadik rész

Miután megnyugodtam, Sonja-val neki láttunk készülődni. Beth-nek is elújságoltuk, hogy Mark és én végre egy pár vagyunk, ezen pedig már semmi nem fog változtatni. Zoe, Zack és Nathan is rettentően örültek nekünk, és Antoine is elégedetten konstálta, hogy úgymond hasznot húztunk abból, hogy a sajtó, és a média előtt egy párt kell alkotunk. Mert mostmár nem megjátszottuk a boldog párt. Valóban azok voltunk. Boldogok, és úszkáltunk a szerelemben. Tényleg úgy hittem, hogy most olyan életem lehet végre, amire mindig is vágytam. A családommal remek a kapcsolatom, a barátaim mellettem vannak, és végre semmi nem állíthat meg minket Mark-kal. Két csillag vagyunk, akik csak együtt képesek ragyogni. Egymásért élünk. Már az előtt így volt, hogy erről bármelyikünk tudott volna. 

Miután Jenna meghalt, én úgy éreztem egy igazi nagy elcseszett hiba vagyok. Ő meghalt, én pedig életben maradtam, márpedig nélküle egy senki voltam, csak rá számíthattam. Apa szinte fél évente ha hazajárt, Henry minden szó nélkül elment, az öcsém teljesen elzárkózott, és éjszaka rémálmai voltak. Anya pedig próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de egyszerűen csak akkor tudta tartani a látszatot, ha dolgozott, és segíthetett a betegeken. És én? Én egy drogos lettem, csupán 14 évesen. Fél évig ment ez, ellöktem magamtól a barátaimat, a szüleim pedig semmit nem vettek észre az egész szenvedésemből. Először csak rendőrségi ügy lett belőle, apám hozott ki onnan, és elhordott mindenféle szar alaknak, hogy a nőverem forog a sírjában miattam. Másnap reggel túladagoltam magam, és csak annyira emlékszem, hogy anyám kisírt szemekkel ült mellettem, és egy infúzió lógott ki a kezemből. Akkor megfogadtam, hogy talpra állok. Jenna-ért. Több mint egy évig éltem úgy, hogy beleszartam a nagyvilágba. Csak Sonja-val és David-el voltam hajlandó kommunikálni. Akkor kezdtem el befesteni a hajam, mindenféle színezővel. Az emberek egyik napról a másikra látták, hogy egy lány, aki néma volt, és senkivel nem beszélt a gimi első évében, (nagyon utána sem) átlagos cuccokban járt, és csak egy beesett szemű, hulla sápadt kislány volt, egy drogos lett. Mert persze, az egész iskola tudott akkor már a rendőrségi ügyemről, és a túladagolásomról. De ahelyett, hogy kirúgtak volna, vagy megtörtem volna a nyomás alatt, amit a rólam terjedő, részben igaz feltevések okoztak, én beleálltam, és felszegett fejjel, hol pink, hol kék hajjal tűrtem, és semmibe vettem azokat, akik összesúgtam a hátam mögött. Így ment le a második évem a gimnáziumban, és ezen egyáltalán nem akartam változtatni. 

A kitartásomon, és a barátaimon kívül, még egy valami volt, ami nem hagyta, hogy tönkremenjek. Az pedig a zene volt. Mindig is fontos tényezője volt számomra, és volt amikor sikerült valamit összehoznom, akárcsak azt a dalszöveget, amit Jenna-nak írtam. A változás mégis akkor következett be, amikor megtaláltam Jenna kis irományait, illetve a naplóját, amiben leírta, hogy minden vágya az volt, hogy zenélhessen. Csak nem volt elég bátor hozzá. Én az akartam lenni. És az is lettem. A zene az életem, és nem tudnék élni nélküle. A zene volt az, ami kitöltötte az életemet, ami Jenna-é volt. Ami közös lehetett volna. 

Akkor amikor tényleg azt hittem, hogy már mindent sikerült felépítenem, amire szükségem van, megjelent az életemben Mark Winslow, Josh King, Zack Slow, Emma Holmes és Mike Rooth. Ekkor pedig tudtam, mi volt ami még kell ahhoz, hogy tiszta, teljes életem legyen. A szerelem, és a család. Olyan család, amire akkor is szükségem lett volna, amikor Jenna meghalt, aztán amikor drogos lettem. Az, hogy Mark bevett a bandába, és szerelmesek lettünk egymásba, konkrétan megmentette az életemet. Ha ez nem történt volna meg, ma nem lennék az, aki. Ma nem lennék Mia Dark, a híres énekesnő, és nem lennék Amelia Elizabeth Dark sem, aki a Juliard büszke tanulója. 

Miután leforgattuk, a sorozat szinte utolsó jeleneteit, Mark hazament, és neki állt készülődni, mert megígérte, hogy elmegyünk ma vacsorázni, ami még egyenlőre meglepetés, hogy hová megyünk. Sonja kikészített nekem egy fekete lenge, vékony hosszú ujjas ruhát, hozzá passzoló fekete magassarkút. A hajamat csak szépen beszárítottuk, és egy teljesen természetes sminket tettünk fel. Mark nem szereti, ha agyon vagyok maszkírozva. Mire elkészültem, Mark már kint várt, a hozzá megszokott módon. Egy fekete póló, amit betűrt, a fekete nadrágjában, és felvett hozzá, egy sötétbarna bakancsot. Én nem értem, hogy lehet mindig bakancsban lenni. De neki eszméletlen jól áll. Akármelyik évszakban is viselje őket. 

- Szia te szépség! - mosolygott rám, ezer wattos vigyorával, majd egy határozott mozdulattal magához húzott, és megcsókolt. 

- Szia neked is! Mehetünk? - kérdeztem. 

- Csak Ön után, nyitotta ki nekem a limuzin ajtaját, majd mikor mind a ketten kényelmesen elhelyezkedtünk, a sofőr gázt adott, és elindult. 

- Mark, hová megyünk? Hol fogunk vacsorázni? - érdeklődtem kíváncsian. 

- Pár perc múlva úgyis megtudod. - kacsintott rám, mire én csak durcásan megforgattam a szememet, ő pedig nevetve adott egy csókot. Mark valóban nem hazudott, ugyanis pár perc múlva a limuzin megállt, mi pedig kikecmeregtünk belőle. - Megjöttünk! - mondta. 

- Ide?! - tátottam el a számat. 

- Igen. Tetszik? - kérdezte Mark. 

- Hülyéskedsz Winslow?! Ez a kibaszott Eiffel torony! - kiáltottam el magam, ugyanis Mark és én, az Eiffel torony tetején vacsoráztunk aznap este.