Verses kötet

Szösszenetek#5

Láncokon csünggő magány,
Nyakkörvön folytógató kisleány.
Mondd csak, mondd csak...
- Mióta vagy itt te ártatlan?
- Régóta, régóta mióta megöltem önmagam.
És, hogy higyjem ezt el?
Ki magába szúrja a kést,
S nem fél, s nem él,
Félholtan járkál föl-alá.
Kislány, kislány...
- Mondd mit tettél?
- Én úgyan semmit. Csak elvesztettem a reményt.
Ki elveszti önmagát eltéved a kopár szír sarján,
S koplalva éli napját.
- Kislány, Kislány... szabadulni akarnál?
- Van hozzá jogom? Van hozzá még esélyem? Jár nekem az élet?
Mindenkinek jár, te bolond.
És én engedem őt, még ha bűnét soha nem bánja meg, mert így élni folytógatva a legfájdalmasabb.
- Van. Keressd magad.
De hiába a lánc,
S hiába minden más,
Ha csak pusztulást látsz,
Mindegy mi vár.
S minden vér,
Minden kín,
A magány, ami a láncon ült és várt eljött hát.
De most az én nyakam körül szorul a zár.