Verses kötet

Vadászat

Szokásos idő volt.
Nem fújt a szél, nem esett, de még köd sem.
Sütött a nap az a gyönyörű nap.
Vadászni mentem, mint mindennap.
Lassan mentem, csendben, ne hogy elijeszek ezt-azt, de ha mégis hát ez van.
Gondolkodtam, vajon milyen lehet üldözőt vadként járni?
Milyen az mikor elfutsz egy-egy roppanó ágtól?
Félsz és figyelsz minden neszre, mindentől, ami él vagy az erdő része.
És én féltem.
Nem az ágtól, nem a zajtól, a nesztől, amit mindig hallok és nem is a vadtól.
Hanem az élet furcsa játékaitól.
Kegyetlenül kitépi a fegyvert a kezemből és azzal lő vele.
Erősen markolom, de mind hiába.

Kiérek egy tisztásra,
madarak csicsergése alább hagy.
A fák lombjai táncra kélnek, a napot a felhők elborítják végleg.
Hirtelen sötét támad és meglátok egy őzikét állva. Felém néz, ártatlanul, kíváncsi szemekkel, vajon mit akarhatok tőle.
Közelebb araszolok és célzok.
Sose lővök mellé, talán ez az én bánatom.

De most mellé akarok. Kérlek Uram ne enged, hogy még egy életett tönkre tegyek.
Vettetem egy keresztet és ujjam a ravaszon pihent készen állva.
Kérlek Uram!
Meghúztam.
A dörrenés hangja visszhangzot. A madarak a fákról elrepültek, én meg félve nyitom ki szemem.
Oda megyek, de őzet sehol sem lelek.
Nem leltem és örültem.
Fékevesztett vágyat éreztem, hogy megtaláljam az őzet, lelkem biztonságát ezt jelentette.

S oly buta voltam, hogy elhittem célzásom mellé ment,
De pár métere odébb ráleltem a titokra.
Torkom elszorult és egy ágra léptem.
Felém néz haldokló szemeivel és szépen lassan az élet kihuny belőle.
Bűntudat gyötör, de ez a vadászat életett.
Gyilkolok és közben magamat tépem.