Band /Hopemin/ /befejezett/

VI.

*Hoseok szemszöge*

-Hazaértem! - léptem be a bejárati ajtón.
-A konyhában vagyok - hallottam apám hangját, mire elindultam a konyha felé.

-Későn értél haza - jegyezte meg apa, ahogy beléptem a konyhába.
-A barátaimmal voltam - mondtam, miközben a konyhapultnak dőltem, és elvettem egy kis darab répát azok közül, amiket apa már felszeletelt a vacsorához. - Megismertünk egy új srácot. Most jött a suliba, a másik osztályba jár. Be is vettük a bandába, iszonyatosan nagy tehetsége van. Mondjuk a személyisége elég fura, állandóan kínos helyzetekbe hoz a beszédtémáival... - morogtam, mire apa kissé felnevetett.
-Remélem, majd megismerhetem - bólintott mosolyogva.
-Persze, itt lakik pár utcányira, majd áthívom egyszer. Csak ne hozzon túl sokszor kínos helyzetekbe, mert akkor biztos nem fogok még hétvégente is vele lógni - tettem hozzá, ismét morogva, apa pedig csak mosolyogva csóválta a fejét. - Mit főzöl? - váltottam témát hirtelen.
-Tésztás csirkelevest - mondta, mire én egy „hmmm"-mel jeleztem, mennyire imádom ezt az ételt. Főleg, ahogy apa csinálja. Egyszerűen mennyei.

Hirtelen csörögni kezdett (amúgy ez akkora hülyeség. A telefonok nem is csörögnek, nem csörgők. Miért mondjuk azt, hogy csörög? 😂 - í.m) a telefonom. Érdeklődve néztem a kijelzőre, és nagyon elcsodálkoztam, mikor Jimin nevét pillantottam meg rajta. Mi a fenét akarhat?

Felvettem a telefont, de azonnal lefagytam.
-Jimin? Minden rendben? - kérdeztem ijedten, ahogy meghallottam a fiú zihálását.
-Alhatok ma nálad? - kérdezte, majd kitört belőle a zokogás. Fogalmam sem volt, mit csinálhatnék. Apa összeráncolt szemöldökkel nézett rám, nem értette, mi történik, csak ijedt arckifejezésem látta.
-Pillanat, tartsd! - szólaltam meg végül, majd elemeltem fülemtől a készüléket és apára néztem. - Az új srác, akit említettem az előbb azt kérdezi, alhat-e ma itt - mondtam neki. - Nem tudom mi történt, de nagyon zokog - suttogtam szinte hang nélkül, nehogy belehallatszódjon a telefonba, mire apa bólintott. - Aludhatsz itt - emeltem újra fülemhez a telefont. - Nyugodj meg, minden rendben lesz! - Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, de muszáj volt ezt mondanom. Tudom, nem igazán nyugtatja meg az embert, ha azt mondják, hogy nyugodjon meg, de legalább ennyit tennem kellett. És bár Jimin nem nyerte el azonnal a szimpátiámat, szerettem volna segíteni neki, bármi baja is van.

Ezután megkérdeztem Jimintől, hol lakik, majd azonnal elindultam a házukhoz. Sietősen lépdeltem az utcán, eleinte futólépésben, végül az ő utcájukban már szó szerint futottam. Nem tudtam, mennyire lehet fontos az, ami miatt nem alhat otthon, így inkább siettem, nehogy bármi baj történjen.

Mikor Jimin kijött a kapun, teljesen megdermedtem. Szörnyen festett. Egy órával azelőtt még együtt nevettünk, majd hamarosan kisírt szemekkel állt előttem.
Kissé elgondolkoztam, de végül átöleltem őt. Úgy döntöttem, aznap este megpróbálok másképp közeledni felé, mint addig. Nem szerettem azt, ha valaki sírt, akkor sem, ha az illetőt nem kedveltem túlzottan.

Karjaim között újra zokogni kezdett. Fogalmam sem volt, mi történhetett, de nagyon kiakasztotta Jimint, bármi is az.
-Nincs semmi baj - suttogtam, miközben folyamatosan a hátát simogattam. - Gyere, menjünk! - engedtem ki az ölelésemből, majd kis habozás után kezem a kezébe csúsztattam, gondolva, ha egymást átölelve nem tudunk menni, akkor menjünk kézen fogva.
Egy pillanatig csodálkozva nézett rám és a kezemre, amivel az ő kezét fogtam, mire én csak rámosolyogtam és elindultunk. Kínosan éreztem magam... ismét. De hamar rájöttem, hogy vagyok olyan fontos a fiúnak, hogy azt akarja, minél többször megérintsem őt.

Mivel öt percnyire laktunk egymástól, ezt a néhány percet teljes csendben töltöttük el. Már annyi is elég volt, hogy kéz a kézben sétáltunk, Jimin azonnal megnyugodott.
Más srác ezt furán vette volna, nézett volna rám, mint egy idiótára, majd legalább fél méternyire lépett volna el tőlem, azt feltételezve, hogy biztosan meleg vagyok. Pedig szerintem csak rengeteget jelent egy érintés és ez nem azt jelenti, hogy a srácokat szeretem. Mondjuk lehet, hogy Jimin is ezt gondolta, hiszen aznap már egyszer feljött a téma, miszerint meleg vagyok. Meg akartam kérdezni tőle, miért kérdezett olyat aznap délután, ahogy sok más dologra is kíváncsi voltam vele és a 'kínos helyzetekkel' kapcsolatban, de nem tudtam, hogyan tehetném ezt meg. Kérdezzem meg tőle, hogy 'Amúgy te meleg vagy'? Én nem vagyok ilyen tiszteletlen...

A házunk elé érve kihúztam kezem a kezéből és benyitottam az ajtón.
-Megjöttünk! - kiáltottam, mire apa azonnal kijött a konyhából.
-Bizonyára te vagy... - kezdte apa, azonban mivel a fiú nevét nem mondtam még el neki, fogalma sem volt róla, hacsak nem figyelt minden szavamra a Jiminnel való telefonbeszélgetésemkor.
-Jimin - segítettem ki, mire apa bólogatott egy sort.
-Hoseok édesapja vagyok - nézett ismét Jiminre, és meghajolt kissé.
-Örülök - mondta halkan Jimin, majd ő is meghajolt. Bár apám mosolygott, látszott a szemein, hogy nagyon meg van ijedve. Őt is meglepte a srác kisírt szeme és kikészült arca.

-Menjetek csak fel nyugodtan, én addig befejezem a vacsorát - sóhajtott végül apa, és ott hagyott minket az előszobában.
-Gyere! - néztem Jiminre és a lépcső felé biccentettem, majd újra megfogtam a kezét és magammal húztam a szobám felé. Nem mintha annyira meg akartam volna érinteni őt, csak sietni akartam a szobám felé... igen, egyértelműen ez az oka.

Beléptünk a szobámba, Jimin pedig érdeklődve nézett körbe, viszont nem szólt semmit. Miután néhány másodperc alatt kinézelődte magát, leült az ágyamra, arcát pedig tenyereibe temette. Még sosem voltam hasonló helyzetben, így nem tudtam, mit tegyek. Végül letérdeltem Jimin elé úgy, hogy az eltakart arcára nézhessek... Vagyis igazából a kezeire, amiktől nem is láttam arcát, de ez részletkérdés.

-Hé! - nyúltam a keze felé, és elhúztam az arcáról, hogy láthassam őt. Ekkor újra felsírt, én pedig az arcához értem és letöröltem róla egy könnycseppet. - Elmondod mi történt?
-Csak... - mondta zokogva - apám és anyám elég durván összevesztek.. És olyan ijesztő voholt. - Alig tudott beszélni, annyira zokogott. Nagyon sajnáltam őt. Így elmondva nem tűnt olyan hatalmas dolognak, de neki fájtak a történtek. Már ekkor rájöttem, hogy a fiú nagyon érzékeny. - Anyám mondta, ho-hogy jöjjek el egy baráthomhoz, amíg megoldják a dolgokat. Nem akarok zhavarni, csahak.... - magyarázta. A barátjának tart engem?
-Örülök, hogy engem hívtál fel - mosolyogtam rá halványan. Persze nem teljesen így gondolkoztam, hiszen egy szinte ismeretlen fiú sírt előttem, akit feltételeztem, hogy nem igazán hetero, de segíteni akartam rajta. Akkor is, ha kissé zavart a jelenléte és érzékenysége.

Felálltam és leültem mögé az ágyra, majd átöleltem a derekánál és államat a vállára helyeztem. Hirtelen abbamaradt a sírása, még a lélegzete is elállt. Mondtam, hogy nem hetero...
-Nem lesz semmi baj - suttogtam. - Én itt vagyok neked, a szüleid pedig meg tudják oldani ezt a problémát. Nem lehetnek rossz emberek, ha ilyen csodálatos fiuk lett - vettem elő a kedves énem. Oops, talán kissé túlzásokba estem bókolás terén...
-Köszönöm. - Csupán ennyit suttogott, majd fejét a fejemnek döntötte.

Percekig ültünk így. Jimin szívverése és légzése lassan helyre állt, miközben én szorosan öleltem őt. Valahogy... kellemesnek éreztem a helyzetet.

Egyszer csak apám kopogott be a szobámba, mire én kissé megugrottam. Túlságosan is elmerültem a gondolataim között, melyek már megint Jimin felé kalandoztak el.
-Kész a vacsora! - kiabálta.
-Mindjárt megyünk! - kiáltottam vissza, majd hosszan beszívtam a levegőt - ezzel együtt pedig Jimin kellemes illatát is -, lassan elengedtem Jimint és felálltam. Olyan szívesen ültem volna még úgy. Akár reggelig is. - Gyere! - nyújtottam felé a kezem mosolyogva, majd felsegítettem az ágyról és elindultunk a konyhába.

Hellokaa!
Úgy döntöttem, ma sorozatosan publikálni fogom a részeket, mert már egy hete befejeztem a történet írását Wordben (közel 60000 szó, és 299 oldal lett 😳). Tehát még ma várható a folytatás^^
Remélem tetszik ez a rész (is). Mint látjátok, máris kezdenek kicsit beindulni a dolgok OwO

2020.08.30. 12:54