Band /Hopemin/ /befejezett/

XIII.

*Hoseok szemszöge*

Ahogy meghallottam a hangját, kirázott a hideg. Annyira gyönyörűen énekel.

Nem volt egyszerű a saját részeimre koncentrálni a zenéinkben. Egész próbán folyamatosan Jiminen és az előző szombaton járt az agyam, így nem egyszer elrontottam a szöveget, vagy éppenséggel a dallamot, sőt olyan is volt, hogy kiestem a ritmusból.

A próbán a legnagyobb kínszenvedés mindig az volt, amikor Jimin szövegrésze után következett az enyém. Olyankor nem volt egyszerű átváltanom a gondolataimat a zenére.

Az egyik dalnál Jiminnek pontosan mellém kellett sétálnia, miközben szólója volt. Annyira közel volt hozzám, hogy szívem azonnal hevesebben kezdett verni. Testem azonnal reagált közelségére, és kezdtem igazán kellemetlenül érezni magam emiatt.

Hirtelen meglökte a karomat. Igazából mindez teljesen véletlenül történt, és ez máskor senkit nem is zavarna, folytatnánk az éneklést, de ez aznap valahogy más volt.
Nem nagy lökésre kell gondolni, csupán egy pillanatnyi érintésre. Ez viszont pont elég volt ahhoz, hogy Jiminnek elcsuklott a hangja, mire mindenki leállt.

-Bocsi, csak meglöktem Hobit és kizökkentem – nevetett fel kínosan Jimin, majd felém fordult és óvatosan megsimította a karomat. Érintése olyan volt, mintha egy éles kést húzna végig bőrömön. Gyengéd, mégis fájdalmas... A lehető legfájdalmasabb. – Bocs' – mosolygott rám, mire halványan visszamosolyogtam és megráztam a fejem, jelezve, hogy nincs semmi gond. Próbáltam nem kimutatni azt, mennyire kiráz a hideg a közelségétől.
-Nem baj, előfordul, hogy kizökkent minket valami, vagy hogy hibázol – mosolygott Jiminre Nam. – Rendben srácok, szerintem akkor ennyi mára elég is volt – csapta össze a tenyerét, mire mind elindultunk, azonban Joon még felém fordult. – Hobi, te maradj még egy kicsit Jiminnel – mondta, mire a gyomrom azonnal pingponglabda méretűre ugrott össze, és szemeim egy pillanatra akaratlanul is elkerekedtek, miközben ismét Joon felé fordultam. – Jiminnek van egy tök jó dalszövege, de kisebb módosítások kellenének bele a rap résznél. Dolgozzátok át! - tette hozzá magyarázatként.

Csak álltam egy helyben, miközben a többieket figyeltem, ahogy sorra elhagyják a termet és próbáltam normalizálni heves szívverésem. Végül csak ketten maradtunk. Én... és Jimin.

Kicsit haboztam, majd elindultam felé. A lelátó legalsó padján ült, és a kezében tartott lapot nézte. Bár próbálta leplezni, hogy mennyire kellemetlennek érzi a szituációt - ami tényleg elég kellemetlen volt -, láttam, hogy keze, amiben a lapot tartja, nagyon remeg. Emellett ha nem velem maradt volna, biztosan nem a lapot fürkészte volna feszülten ücsörögve, hanem beszélgetett vagy minimum rám nézett volna.

Leültem mellé és közelebb hajoltam hozzá, hogy lássam én is a lapot. Levegőt is elfelejtettem venni és láttam, hogy ő is egyre feszültebbé válik - nem mintha eddig nem lett volna feszült.

-Namjoon mondta, hogy írd át a rap részt? – kérdeztem tőle, ő pedig bólintott. – Add egy kicsit! – nyúltam a lap felé, a fiú pedig odaadta azt.

Belenéztem a szövegbe és kissé szemügyre vettem. Jimin beosztotta egyenként mindenkinek, hogy ki melyik részt énekli/rappeli. Ezt látva kénytelen voltam elmosolyodni. Ez eddig senkinek sem jutott eszébe, mindig utólag beszéltük meg, hogy ki mit énekel. Aranyos, hogy gondolt erre és a személyiségünket ismerve próbálta kidolgozni a dalt.

A mellettem ülő érdeklődve fürkészte az arcomat. Láttam rajta, hogy nem érti, min mosolygok. Talán félt, hogy komolytalannak gondolom a dalszöveget, amit írt. Pedig igenis komoly volt...

-Ez... - kezdtem, ahogy olvastam a szöveget, és azt sem tudtam, mit mondjak. A szöveg annyira őszinte volt. És tudtam, miről szól. Rólunk. Arról, hogy megígértem neki, bármi történjék, mellette maradok, de ezt egy hét után már meg is szegtem. Arról, hogy nem szeretne engem elveszíteni. Értette, hogy nehéz helyzetbe kerültem, de neki fontos vagyok... Mindennél fontosabb.