„Csak feküdtünk összebújva, és míg én az ő tincseivel játszadoztam, ő nyugodtan szuszogott karjaimban. Úgy éreztem magam, mintha olyan valakit tartanék karjaim közt, akit mindenképpen meg kell védenem. Olyan valakit, akit szeretek, aki mindennél fon...
Másnap reggel hét óra körül keltünk. A többiek teljesen rendben voltak, mi viszont Jiminnel és Jungkookkal teljes stresszben keltünk fel. Én és Jungkook csak szenvedtünk, és semmi kedvünk nem volt felkelni, Jimin viszont annyira rosszul volt, hogy reggel még hányt is a stressztől. -Jól vagy? – kérdeztem aggódva, mikor visszaért a szobába. -Nem – vágta rá, majd sóhajtva visszafeküdt mellém az ágyra és hozzám bújt, én pedig simogatni kezdtem puha arcát. -Görcsöl még a gyomrod? - kérdezgettem. Tudtam, hogy valószínűleg csak a stressztől van rosszul, de azért eléggé aggódtam érte. -Mhm, kicsit - motyogta, mire én sóhajtottam.
Mivel Jin kötelezte, hogy kimenjünk reggelizni, hamarosan felöltöztünk és kimentünk a konyhába, ahol már mindenki szendvicseket evett. Persze nekünk a gyomrunk pingpong-labda méretű volt, sőt, félő volt, hogy Jiminben semmi sem marad majd meg aznap, de azért leültünk közéjük, csak hogy mindenkit zavarhassunk azzal, ahogy bökdössük az ételt.
-Egyetek legalább egy keveset! – nézett ránk kérlelő tekintettel a legidősebb. Számat elhúzva vettem fel a szendvicsemet a tányéromról, és Jungkook is hasonlóan tett, de Jimin csak a vállamra döntötte a fejét, úgy ült mellettem. -Jimin, nem lenne jó, ha rosszul lennél a koncerten – szólt rá Jin. Esküszöm, egyre jobban úgy éreztem, hogy ő az anyánk. -De semmi étvágyam nincs és már alapból is rosszul vagyok – nyafogott Jimin, miközben könnyek gyűltek szemeibe. -Jinnek igaza van, enned kell valamit, akkor is, ha benned sem marad. Még a végén kiszáradsz vagy leesik a vércukrod és összeesel ma este – nézett rá Namjoon is.
Jimin szenvedve felemelte fejét a vállamról, és megfogta a szendvicset. Nagyot nyelt, majd beleharapott. Nagy nehezen leküzdötte a felét, majd csak elfehéredett arccal ült tovább közöttünk, de legalább evett valamit, ami nehézkesen benne is maradt.
...
Már délelőtt az arénához vittek minket, ahol főpróbát tartottunk, majd Jiwon elvitt minket ebédelni, ahol szintén alig ettünk valamit. Ekkor már senki nem vitte túlzásba az evést, mindenkiben benne volt az az egészséges stressz. Jungkook kezdett kicsit lenyugodni, így ő pont hogy akkor kezdett csak belejönni az evésbe, de amikor csak tudott, velem és Jiminnel volt. Gondolom, hogy bármi is történjen, kihasználja az időt, amit együtt töltünk. Látszott rajta, hogy jobban stresszel, mint a többiek, de közel sem annyira, mint én vagy Jimin. Jimint még soha azelőtt nem láttam olyan stresszesnek, mint akkor.
Jiwon velünk szemben ült, és aggódva nézett ránk, akik előtt egy-egy szinte teljesen érintetlen hamburger volt. Jimin gyakorlatilag hozzá se nyúlt az ételéhez, én pedig csupán néhány aprócska falatot haraptam le belőle.
-Nem lesz semmi baj, srácok. Tudom, hogy ez nem egyszerű, de minden rendben lesz, higgyétek el! Rengeteg ember egyenesen örül annak, hogy egy pár vagytok, és egy koncerten sokkal nehezebben tudnak véleményt kifejezni az utálók is, mint interneten. Nem mehetnek oda hozzátok, és kezdhetik el mondani a véleményüket, vagy ordíthatják ki a zene közben – mondta, miközben megfogta az asztalra tett kezeinket. -De utólag mondhatnak véleményt vagy kifújjolhatnak minket, ha egymáshoz érünk - néztem rá könnyes szemekkel, mire ő csak elmosolyodott. -Nem lesz semmi baj, higgyetek nekem! A rajongóitok nagy része nagyon szeret titeket, akik pedig nem, azok nem igazi rajongók. Harcoljatok, mert elég erősek vagytok ehhez és minden máshoz is, rendben? - Monológja végén Jimin egy pillanatra hangosan felzokogott, mire mindannyian ijedten kaptuk rá a tekintetünket. Ő éppen próbálta visszatartani kitörni készülő sírását, több-kevesebb sikerrel, mindenki más pedig aggódva figyelte a jelenetet. Nem tudtuk, pontosan mi a baja és féltettük őt, amiért egész nap rosszul érezte magát.
-Jól vagy? - szólította meg őt elsőként Namjoon, mire Jimin csak bólogatott és némán eleresztette könnyeit. Ekkor Jiwon nemes egyszerűséggel csak felállt, Jimin mellé lépett és magához ölelte őt. -Nyugodj meg, Jimin! Ez nem mehet így tovább, meg kell nyugodnod - mondogatta neki csendesen. Jimin zokogása pedig szépen lassan elhalkult, végül teljesen csendben maradt. Abban a helyzetben még én sem tudtam, mit lehetne kezdeni, így hagytam, hogy Jiwon kezelje a dolgot. Látszólag pedig sikerrel is járt, ugyanis, bár Jimin aznap még további egyszer hányt és kétszer öklendezett, emellett az evést és beszédet nem vitte túlzásba gyakorlatilag senkivel sem, nem zokogott tovább és próbált erős maradni.
...
A koncert előtt fél órával még az öltözőben voltunk, de a nézőtéren már rengeteg volt az ember. Egyre nagyobb volt odakint a hangzavar, ez pedig részben stresszel, másrészt viszont izgatottsággal töltött el minket.
-Live-olhatok, vagy zavar valakit? – nézett körbe Namjoon. Mindenki csak a vállát vonogatta, szóval elindította a live-ot. -Sziasztok! – köszönt a kamerának. – Mindjárt koncert lesz, szóval, gondoltam, megmutatom, mik történnek itt koncert előtt. – A tv felé fordította a kamerát, amin látszott, hogy mennyi ember van már odakint. – Rengetegen vannak a nézőtéren. Egyébként itt vannak a többiek is – fordította el a tv-ről a kamerát, és szép sorban körbemutatott mindenkit. – Ott van Suga. – Az említett mosolyogva intett a kamerának. – Jin – vitte tovább a felvételt, mire Jin dobott egy puszit a kamera felé. – Ott van Taehyung és Jungkook – mutatta a következőket, akik szintén mosolyogva integettek. – És ott van Hopemin – fejezte be. -Oké, szóval nekünk már külön nevünk nincs is, csak Hopemin – bólintottam mosolyogva. -Mivel állandóan egybe vagytok olvadva, mint a kétgömbös fagyi a napon, ne csodálkozz! – válaszolta teljesen komolyan. Miután ezt kimondta, csend telepedett az öltözőre, és mindenki értetlenül nézte Namjoont néhány másodpercig, majd egyszerre nevettük el magunkat. -Ez zseniális volt – jegyezte meg még mindig nevetve Jimin. Azon a napon először hallottuk őt nevetni, szóval hatalmas taps Namjoonnak, hogy elérte ezt.
...
És igen. A koncert lement. Az emberek boldogok voltak, és néhány dal után már bennünk is oldódott a feszültség. Pedig eleinte igenis bennünk volt. Jimint egyszer le is kellett kísérnem a színpadról, mikor rosszul lett, de szerencsére utána sikerült összeszednie magát és látszott, hogy egyre jobban van. Így történt az, hogy a koncert utolsó dalánál át merte karolni a derekam, és úgy énekeltünk. Ez pedig akkora ujjongást váltott ki a tömegből, hogy azt alig mertem elhinni. A hangom elcsuklott és elsírtam magam, Jimin pedig mellettem konkrétan zokogott, így kissé nevetve öleltem őt magamhoz.
Hamarosan odajött hozzánk a banda többi tagja is, és mind átöleltek minket. Mi álltunk középen Jiminnel, körülöttünk pedig a többiek, miközben a tömeg boldogan ujjongott. Mi pedig csak zokogtunk. Szép sorban az egész banda. A megkönnyebbüléstől. Attól, hogy elfogadtak minket. Attól, amekkora szeretetet kaptunk az emberektől. Attól, hogy fontosnak éreztük magunkat. És attól, hogy nem kellett kilépnünk a bandából. Tudtuk, hogy csodálatos éveknek nézünk még elébe. Életünk legszebb éveinek.
--VÉGE--
('༎ຶོv༎ຶོ')
Nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm annak, aki végigolvasta ezt a történetemet. Hamarosan jövök még egy „story facts" fejezettel.
Hatalmas love mindenkinek
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
