Band /Hopemin/ /befejezett/

XI.

A fürdőszobába mentem, ahol a mosdókagylóhoz lépve a tükörképem kezdtem el nézni. Undorító vagyok, undorító vagyok, undorító vagyok - kántáltam gondolatban, miközben utat engedtem könnyeimnek. - Lehetetlen, hogy beleszerettem. Nem lehet, hogy meleg vagyok. Ez annyira undorító!

Azt vettem észre, hogy zokogok. Ülőhelyzetbe csúsztam a mosdókagyló mellett és folyamatosan csak sírtam. Képtelen voltam abbahagyni, teljesen kiakasztott ez a szituáció.

-Hobi? - hallottam Jimin hangját az ajtóból.
-Menj innen! Jobb, ha békén hagysz! Lehetőleg örökre - mondtam neki zokogva.
Hallottam, hogy még egy kis ideig az ajtóban állt, de végül elment. Nem akart engem zargatni. Tudta, hogy ezt most elcseszte, és azt is, hogy miatta vagyok rosszul. Felfogta a helyzet súlyát. Talán ezért is olyan különleges...

*Jimin szemszöge*

Ezt nagyon elrontottam. Miért nem tudtam kibírni még néhány hetet, mielőtt megcsókolom?? Akkor talán jobban reagált volna. Vagy ő teszi meg az első lépést...

Visszaérve Hobi szobájába, felkaptam a telefonom, gyorsan visszaöltöztem abba a ruhába, amiben jöttem, és el is indultam lefelé a lépcsőn. Közben arcom két oldalán folyni kezdtek a sós könnycseppek, ahogy újra és újra visszajátszódott bennem a csókunk, majd Hoseok szavai. Undorító buzi... Tehát ez vagyok én az ő szemében.

Hoseok apukája még mindig a nappaliban tv-zett, így beléptem oda, miközben próbáltam csillapítani sírásom.
-Elnézést, de... én most hazamegyek – mondtam halkan, mire csodálkozva nézett rám.
-Valami baj van?
-Nem, nem, dehogy – ráztam a fejem, de ez persze nem volt túlzottan hiteles, hiszen hangom kétségbeesetten remegett, arcomon pedig látszott, hogy valami elég rossz dolog történt.
-De hát valaminek történnie kellett, ha haza akarsz menni - mondta. - Látszik rajtad, hogy nem vagy jól. Ne kísérjen haza valaki? - kérdezte a szemöldökét ráncolva, mire belőlem kitört a zokogás és kénytelen voltam leguggolni. Mr. Jung azonnal felállt, oda akart jönni hozzám, de én nem hagytam.
-Ne velem foglalkozzon! - mondtam. - Hoseok is rosszul van. Talán rosszabbul, mint én. Menjen fel hozzá, velem pedig ne is törődjön! Jobb, ha nem is gondolnak rám soha többet. A fiának jobb az, ha soha többé nem jövök. - Ahogy ezt végigmondtam, nagyot nyelve próbáltam visszafojtani zokogásom, majd felálltam, az értetlen Mr. Jung előtt megfordultam, és elindultam hazafelé.

A hűvös őszi éjszaka levegője kellemesen hatott, viszont én ezzel nem igazán tudtam foglalkozni. Ahogy kiléptem a kapun, azonnal kitört belőlem a zokogás, és futólépésben indultam el az utcákon.

Egészen hazáig rohantam, majd gyakorlatilag beestem az ajtón. A szüleim értetlenül jöttek le az emeletről, majd ahogy anya meglátta, hogy zokogok, azonnal átölelt.
-Uram isten, mi történt? – kérdezte ijedten, de megszólalni sem tudtam a zokogástól.
-Beleszerettél, ugye? – kérdezte apám halkan, mire csak még jobban kitört belőlem a zokogás. – Engedd fel a szobájába! – mondta anyámnak, mire ő elengedett, én pedig elindultam felfelé a lépcsőn.

A szobámban aztán csak becsuktam magam mögött az ajtót és lassan leereszkedtem az ajtó tövébe, majd térdeimet felhúzva folyamatosan csak zokogtam, annak tudatában, hogy máris mindent elrontottam.

*Hoseok szemszöge*

-Hoseok – hallottam meg apám hangját. Mivel nem válaszoltam, bejött a fürdőbe, viszont ahogy meglátott, földbe gyökerezett a lába.
El is hiszem, hogy kiakadt. Senki nem szereti a fiát a fürdőszoba padlóján ülve zokogni látni.

–Jézusom, mi történt? – guggolt le mellém. Erre mégis mit mondhatnék? „Nem tudom elfogadni, hogy meleg vagyok"?
-Nem nagy dolog – feleltem, miközben könnyeimet próbáltam visszanyelni, de persze azok nem hagyták magukat. Na, ez aztán nagyon hihető volt.

Apám csak sóhajtott egyet, miközben magához húzott és átölelt. Nem faggatott. Tudta, hogy nem akarom vele megosztani a történteket, ezért nem is nyúzott, hogy mondjam el. Azt is tudta, hogy ha számára lényeges a dolog, egyszer úgyis elmondom majd neki, ha készen állok rá.

Apa karjai közt kicsit jobban lettem, már nem zokogtam. Akárcsak régen, mikor kisgyerekként sírtam. Azzal a különbséggel, hogy akkor tényleg nem történt semmi nagy dolog...

*Jimin szemszöge*

Az ágyamon ültem, teljesen összetörve.
Most mégis mit tegyek? Ő az első ember, aki iránt ilyen erős szerelmet érzek, és máris elveszítettem...

Hirtelen ötlettől vezérelve felálltam és az íróasztalomhoz mentem, majd elővettem pár lapot.

A nehéz helyzetekben mindig ezt csináltam: dalszövegeket írtam. Sokkal jobban éreztem magam, ha leírtam az érzéseimet, a gondolataimat, örömömet, fájdalmamat.

Kezembe vettem a tollam, és csak írtam és írtam, amíg ki nem adtam magamból az összes fájdalmat, amit akkor éreztem... Azt a félelmet, miszerint Hoseokot örökké elveszítem. Mindent.

Így készült el a Butterfly...

Sziasztook!
Most nagyon gyorsan jönnek a részek. Nem unjátok még? 😂😂

2020.08.31. 12:03 - Nagyon durva, hogy holnap már 23 lesz a kis maknae, nem? :c