Band /Hopemin/ /befejezett/

XLIX.

Október második fele hihetetlen gyorsan eltelt.
14-én pakoltunk és takarítottunk a suli tornatermében az előző nap után, majd este Hobi átjött hozzánk. Akkor nyitottam ki a tőle kapott fekete dobozt. Egy kocka volt benne, és volt hozzá egy talp is, amin állhatott. A kocka minden oldalára egy-egy kép volt ragasztva, rajta velem és Hobival. Egy elem működtette a kis díszt, így az folyamatosan forgott, ezzel mutatva minden oldalát.
-Ez a legjobb ajándék, amit valaha is kaptam – suttogtam, a kockát nézegetve. Barátom magához húzott és egy puszit adott a fejemre.
-Pedig annyira nem nagy szám – mondta, magához képest túlzottan szerényen.

Ezek után egy hétig semmi sem történt. A suliban elég sok volt a tanulnivaló, így az is csoda volt, hogy pénteken el tudtunk menni a próbára. Igazából egész héten ez volt az egyetlen alkalom, amikor az egész banda együtt volt.
Próba után Jiwon összehívott minket a teremben, ahol az első megbeszélésünk is volt még múltkor.

-Tessék? Már? – csodálkozott Yoongi, mikor Jiwon és a kiadó vezetője ismertették velünk a közeljövőben várható dolgokat, vagyis, hogy az őszi szünetben beköltözhetünk a dormba.

Innentől kezdve mindenki izgatottan várta az őszi szünetet. Ami hamarosan el is érkezett.

-Ahj – morogtam, a ruháimat dobálva. Hoseok értetlenül nézett rám. – Fogalmam sincs, hogy mit vigyek magammal - ismertettem vele a problémámat.
-Én csak a kedvenc ruháimat, laptopomat, telefonomat, néhány füzetet, egy könyvet, az iskolai cuccaimat és egy Bluetoothos hangszórót viszek – vonta meg a vállát. – Meg persze az alap tisztálkodási holmik. Azt mondták, szabadidőnkben hazamehetünk. Majd ha kell még valami, elhozzuk utólag.
Egy hatalmas sóhajtás közepette újra kirámoltam a bőröndömet, elölről kezdve az egészet. Végül én is hasonlóan pakoltam be, mint a barátom, azzal a kivétellel, hogy én nem tettem el hangszórót és könyvet, hanem inkább a mikrofonomat és a Hoseoktól kapott éjjeli fényt helyeztem a bőröndbe.
-Éjjeli fény? – vigyorodott el.
-Enélkül nem tudok elaludni – vontam meg a vállam pironkodva, amin ő csak ismételten felnevetett.

Ahogy előre meg lett beszélve, a kiadó előtt találkoztunk délután fél kettőkor. A szüleink is mind ott voltak, hiszen a gyerekeik most költöznek el otthonról, nyilván el szerettek volna köszönni tőlünk. Bár a kiadó épülete nem volt közel az otthonunkhoz, mi Hobival gyalog mentünk. Jólesett egy háromnegyed órát sétálni, ugyanis október vége lévén kellemesen hűvös levegő ölelt körül minket.

A kiadóhoz érve szüleimhez léptem, akik autóval mentek el odáig. Hobi is az apja felé indult el, és ahogy láttam, mindenki más is a szüleivel volt.

-Szóval eljött ez a nap is – mosolyodott el szomorúan anyám.
-Úgy tűnik – húztam el a szám.
-Azért nem gondoltam, hogy alighogy betöltöd a 18-at, már el is költözöl – sóhajtott anya.
-Majd gyakran jövök haza, ígérem. Azt mondták, szabaidőnkben hazajöhetünk, szóval...
-Nem hiszem, hogy olyan rengeteg szabadidőtök lenne, amit a szüleitekre tudnátok fordítani. Munka miatt költöztök el, emellett ott van az iskola is – mondta apám, és sajnos igaza volt.
-Srácok! Két perc múlva indulunk! – kiáltott a menedzser, mire újra szomorúan fordultam szüleim felé.
-Akkor... én elköszönök – mondtam halkan.
-Majd hívj fel és üzenj gyakran! – mosolygott rám anyám, leplezve szomorúságát.
-Mindenképpen. Életem minden egyes pillanatáról be fogok számolni – vigyorogtam.
-Azért ne minden egyes pillanatról, ugyanis...khm...egyes dolgokra nem vagyunk kíváncsiak – szólalt meg apám halkan, én pedig elnevettem magam, majd átöleltem a szüleimet.
-Szeretlek titeket – mondtam halkan, szinte suttogva.
-Mi is szeretünk téged, Jiminie – mondta halkan anyám és elengedett. – Kitartást és sok sikert! És ha bármi baj van, szólj nyugodtan! – mosolyodott el. Halvány mosollyal az arcomon bólintottam és elindultam a kisbusz felé, amivel a dormhoz szállítottak minket.