„Csak feküdtünk összebújva, és míg én az ő tincseivel játszadoztam, ő nyugodtan szuszogott karjaimban. Úgy éreztem magam, mintha olyan valakit tartanék karjaim közt, akit mindenképpen meg kell védenem. Olyan valakit, akit szeretek, aki mindennél fon...
Jimin az asztalra hajtott fejjel feküdt, miközben mi reggeliztünk. -Valami baj van, Jimin? – kérdezte apám, kissé ijedten. -Elfáradtam – nyöszörögte a barátom, mire mind felnevettünk. -Kellett neked egész reggel engem rángatni – morogta Namjoon. -És hajnali négyig nyafogni, hogy éhes vagy - tettem hozzá, Jimin pedig mérgesen pillantott felénk.
-Tényleg, egyébként... - jutott hirtelen eszembe, mire mindenki - még a hullafáradt Jimin is - rám nézett. – A dalt, amit Jiminnel tegnap átdolgoztunk, nem hallgatod meg? – néztem Namjoonra, akinek erre azonnal felcsillant a szeme. -Majdnem el is felejtettem. Mindenképpen meghallgatom – mondta, majd fel is állt, hogy elindul. Tervét azonban keresztülhúzta, hogy én még mindig ettem, Jimin pedig fáradtan nézett fel rá. -Nem úgy értettem, hogy most rögtön – mondtam neki, mire kelletlenül visszaült.
Körülbelül tíz perc alatt befejeztük az evést, mivel Namjoon folyamatosan türelmetlenkedett és nyaggatott minket, hogy mutassuk már meg a dalt. Elég kellemetlen volt úgy enni, hogy valaki egy pillanatra sem hagy békén...
-Esküszöm, én vagyok az egyetlen normális... - sóhajtottam, mire Nam idiótán nézett rám. -Te? Normális? Csak azért, mert mostanában éppen nem vagy felpörögve, ne felejtsd el, hogy én elég régóta ismerlek – jegyezte meg. -Legalább mellettem és Namjoon mellett nem lehet unatkozni – tette hozzá Jimin, mire lassan felé fordítottam a fejem és felvont szemöldökkel néztem rá. Láttam szája sarkában a pici mosolyt. -Tehát ezzel arra céloztál, hogy unalmas vagyok? – kérdeztem lassan, mire már nem bírta visszanyelni a mosolyát. Szélesen elmosolyodott, amitől szemei vágásnyira szűkültek össze, majd bólintott. Összehúzott szemekkel mosolyodtam el én is, miközben karbatett kézzel álltam Jimin előtt. -Ha ennyire unalmas vagyok... - kezdtem, jól megfontolva, mit mondok, mivel még mindig a konyhában voltunk, apámmal együtt, aki érdeklődve figyelt minket. – miért is vagy ennyit velem? – És mégis miért járunk? - tettem hozzá magamban. Erre már nem tudott mit reagálni, nevetve borult a vállamra.
...
-Na, hallgatom – mondta Namjoon, ahogy beléptünk a szobámba. Nagyon türelmetlen volt. -Jó, rendben, pillanat – indultam el az íróasztalom felé és elvettem onnan a dalszöveget. Gyorsan még átfutottuk a sorokat Jiminnel, majd belekezdtünk.
Ahogy bemutattuk Namjoonnak a dalt, láttam, hogy van egy pici mosoly a szája sarkában. -Ez hatalmas volt – jegyezte meg, amikor abbahagytuk az "előadást". Mosolyogva néztünk össze Jiminnel. – Üzenek a srácoknak. Ezt nekik is hallaniuk kell – vette elő a telefonját.
Mivel egy közös csoportba írta ki az üzenetet, mi is kaptunk róla értesítést.
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Igen, sejtettem, hogy ez lesz, Namjoon mindig elég ijesztően írja meg nekik, hogyha akar valamit... -Nagyon utálni fognak, ha megtudják, hogy ezért rohantak ide... - jegyezte meg Jimin, a telefonja kijelzőjét nézve. -Megeshet – vonta meg a vállát Nam. – Igazán megszokhatták volna már, hogy ha én azt írom, hogy sürgősen jöjjenek, akkor nem haldoklom vagy ilyesmi. -Egyébként igen – tettem hozzá, majd vigyorogva néztem Namjoonra. – Egyszer volt olyan, hogy azért kellett odarohannunk hozzá, mert megtalált pár fényképalbumot és meg akarta mutatni, hogy milyenek voltunk régen... Mindezt reggel hatkor. – Namjoon az emlék hallatán elnevette magát, Jimin pedig szintén nevetve ingatta a fejét.
