ᴠɪʀ(ᴛᴜᴀʟ)ʀᴇʟᴀᴛɪᴏɴsʜɪᴘ ||ʟᴀɴᴅᴏ ɴᴏʀʀɪs|| ×szünetel×

【𝚝𝚠𝚎𝚕𝚟𝚎】

×Ｎｏｒｅｎａ×

Vékony ujjaim óvatosan húztam végig az előttem elterülő törékeny lány haján. Halvány mosoly kúszik könnyáztatta arcomra, mikor felidézem közösen töltött napjainkat. Tisztán látom, ahogy mosolyogva végigkémleli szobám falát, amit ismét befestettem különböző motívumokkal, ami éppen az akkori hangulatom prezentálta. Láttam a szemében a mérhetetlen büszkeséget, amit irántam érzett. Nem kellett mondania semmit sem, a tekintete minden érzelmét elárulta. Mert köztünk így működött a kommunikáció; olvastunk egymás tekintetéből. Sokszor nem volt szükségünk szavakra, csupán egyetlen egy nézéssel tudtuk, mire vágyik a másik. Mintha ikrek lettünk volna, de közben mégsem.

Suttogva mesélem el neki az utóbbi pár hétben történteket. Amikor Landohoz érek, mosolyom akaratlanul is szélesebb lesz. Miközben mesélek, kezem szorosan az övét fogja, ezzel tudatva a lány számára, hogy itt vagyok neki. És itt is leszek, történjék bármi. Talán nem mi vagyunk a világ legjobb testvérpárja. Talán voltak veszekedéseink.. De mindig kibékültünk, és számomra csak ez volt a fontos. A közösen töltött pillanatunk az, amelyet nap mint nap felidézek magamban, hogy csökkentsem a szívemben keletkezett űrt, amit Melanie elvesztése okozott. Mert habár még él, nincs itt köztünk, és ez a legfájdalmasabb az egészben.

Egy hét múlva elhagyhatom a kórházat, amely szinte a saját börtönömmé vált. Csupán egy épület, ahova rosszabbnál rosszabb emlékek láncolnak, ügyelve arra, hogy véletlen se merüljön a süllyesztőben egyetlen rossz emlék sem. Mert ez a hely az én poklom, ahol szenvedek a talán előző életemben elkövetett hibákért.

A szoba teljes sötétségbe van burkolózva, így megduplázva biztonságom. Mert habár sötétedik, jó, ha az ember ügyel minden apró részletre. Talán ez az oka annak a hacukának, amit viselem kell, hogyha kilépek a szobámnak nevezett görényfészekből. Olyan, mintha egy hullászsákot aggattak volna hófehér testemre, ám a tudat, hogy talán el tudok benne rejteni egy hullát, nyugtat. Mert ha egy gyengébb pillanatomban le szeretném szúrni az orvosom, könnyen el tudom rejteni, hogy aztán egy eldugott helyen felgyújtsam. Morbid álmok, de ilyenkor tudom, hogy nem véletlen tartanak pszichopatának barátnőim.

Egy apró könnycsepp gördül végig arcomon, ahogy nővérem porcelánbőrét nézem. Óvatosan végigsimítok arcán, reménykedve abban, hogy egy arcizma megrándul, ám sokadjára húzom csalódottan hátra kezem. Szinte érezhető a belőlem áradó szomorúság, hiába próbálom szőnyeg alá seperni érzelmeim, nem megy. A bennem rejlő démonok ezerrel dolgoznak abban, hogy minél hamarabb kiszabaduljanak a vaskalitkából, amibe bezártam őket évekkel ezelőtt. Mert nem tudtam mást tenni, miután egy érzelmi roncs vált belőlem. Fájdalmas szívvel emlékszem vissza arra az időkre, ugyanis szinte egy élőhalott vált belőlem, amit nővérem hiánya okozott. Napokon, talán heteken keresztül nem ettem, csupán a szobámban gubbasztottam, reménykedve abban, hogy talán a takaró és a róka plüssöm képes elfelejtetni velem a történteket. Ebből az önpusztító életmódból a szüleim és a barátnőim csalogattak ki, így habár egy kész csontkollekcióhoz hasonlítottam az elkövetkezendő hetekben, sikerült elterelniük gondolatom arról a napról.

-Norena, szerintem eleget sanyargattad magad! - testem összerezzent a hirtelen hangforrásra, tekintetem azonnal az illető felé kaptam. Olivia, Melanie orvosa állt az ajtóban, ruhája szokásosan rendezetten díszelgett rajta, ahogy a névtáblája is szinte tökéletesen állt jobb oldalán. - Gyere vissza holnap, és kapd magad össze, ezzel csak magadnak ártasz.

Lassú léptekkel sétált mögém, karját vállamon pihentette. Felemeltem könnyáztatta arcomat, s az ő, magabiztos íriszeibe vezettem az én kétségbeesett tekintetem. Szám egy pillanatra megremegett, ahogy kezét levette vállamról, majd keresztbe fonta azt maga előtt. Lassan visszafordítottam fejem a barna hajú felé, s egy hatalmasat nyeltem, ahogy megpusziltam hideg homlokát, majd lassan felálltam megszokott helyemről.