ᴠɪʀ(ᴛᴜᴀʟ)ʀᴇʟᴀᴛɪᴏɴsʜɪᴘ ||ʟᴀɴᴅᴏ ɴᴏʀʀɪs|| ×szünetel×

【𝚝𝚎𝚗】

×Ｎｏｒｅｎａ×

Csak telnek a napok és érzem, hogy minden változik körülöttem. Lehet minden olyan mint rég, de a véleményem megváltozott. Gondolataim folyamatosan visszakalauzolnak felé, és érzem, hogy egyre jobban szívembe zárom őt. Az ismeretlen férfi egyre közelebb és közelebb kerül szívemhez, és én örömmel hagyom neki, ugyanis semmit se tudok tenni ellene. Mintha egy örvénybe kerültem volna, amiből nem tudnék kikerülni. Sosem láttam még Landohoz hasonlító pasit. Őszintén, nagyon meglepődtem, mikor megpillantottam őt. Ahogy ott állt családja mögött, valahogy azonnal tudtam, hogy ő az. Valami belső érzés azt súgta, hogy csakis ő lehet Lando. És még milyen jól súgta!

Azt mondják, hogy minden okkal történik, hogy a sors mindig utolér. Abban a szent minutumban hittem a sorsban. Hittem abban, hogy ez a sors műve, és itt cseppet sem áll meg a mi történetünk. Kiskorom óta vannak megérzéseim amik bejönnek, így én lennék a világ legboldogabb embere, ha most is igazam lenne.

Tudom, hogy Lando véleménye nem pontosan az, mint az enyém. Hiszen csupán egy álbarátnő vagyok számára, hogy a családja ne cikizze, amiért még mindig nincs senkije se. Nem mondom azt, hogy ez belül nem fáj, de titkon örülök, hogy legalább ennyi jutott belőle nekem. Lando egy különleges személy. Látszik rajta, hogy sokra fogja vinni az életben, a kisugárzása árulkodik arról, hogy szeretne híres ember lenni. És én támogatni fogom benne, még akkor is, ha semmit se mesélt arról, mit dolgozik. Természetesen megértem, hogy nem szeretne ennyi háttérinfót elmondani magáról, ugyanis én is egy hatalmas titkot söprök lepedő alá. Sosem említettem Landonak a napallergiám. Tudom, hogy ez egy halálos betegség, éppen ezért nem szeretném ilyenekkel zaklatni, ugyanis kevés esély van rá, hogy valaha is fogunk találkozni. És nem, nem azért mert messze lakunk egymástól, szó sincs róla. Lando Bristolban él, míg én Towcesterben, az út pedig csupán 2 óra lenne kocsival. De a betegségem miatt nem kockáztatnám az utat, ahogy a szüleim se.

Mert igen, a napokban meséltem nekik Landoról, és az egyre erősebb érzelmeimről iránta. Természetesen anya örül, hogy végre tetszik egy fiú, mégha nem is merem kimondani, de nem támogatja ezt az álbarátnős dolgot, ugyanis szerinte magunkat csapjuk be vele, és rosszul is sülhetnek el dolgok. Órákon keresztül kellett nyugtatnom, hogy minden oké lesz, nem kell aggódnia, hogy szerelmi bánatom lesz, de látszik rajta hogy azóta se nyugodt le. Apa kissé máshogy reagálta le, ugyanis neki mindegy hogy hogyan és kivel, csak végre legyek boldog.

Egy másik hatalmas dolgot is eltitkoltam Lando elől; a nővérem kilétét. Melanie, a lány, akiről a családom fél beszélni, ugyanis lassan egy éve kómában van. Számomra azóta is felfoghatatlan érzés, ugyanis azon a napon kapta meg kocsiját, amit ballagására kapott. A már 24 éves lányt ugyanabban a kórházban kezelik, ahol engem is, a Northampton Kórházban. A környéken ez a legjobb kórház, így máshova nem is mehetnénk, mégha fizetnének érte se. Teljesen megbízunk az orvosokban, ugyanis ha akkor nem mentik meg nővérem életét, már rég halott lenne, így viszont van esély rá, hogy felébred. Kiskoromban az én életemet is megmentették, ugyanis egyszer túl sok napfény ért, ami miatt majdnem meghaltam, viszont hála a gyors orvosi beavatkozásnak, még itt vagyok.

Most pedig itt fekszek az ágyamban, és a bugyután vigyorgó Lando arcát kémlelem. Már egy hét eltelt azóta a nap óta, hogy hívásoztam a családjával, és először féltem hogy a kapcsolatunk romlani fog, hatalmas meglepetésemre csak jobb lett.

-Most meg mit vigyorogsz? - toltam magam feljebb az ágyon nevetve.

A szobámba egy kiabálás szűrődött be, mire kíváncsian néztem ki ablakomon, s láttam, hogy egy fiúcsapat tanyázik házunk előtt, így szemforgatva néztem vissza Landora.