𝙎𝙤𝙢𝙚𝙩𝙝𝙞𝙣𝙜 𝙝𝙖𝙨 𝙘𝙝𝙖𝙣𝙜𝙚𝙙 𝙗𝙚𝙩𝙬𝙚𝙚𝙣 𝙪𝙨[윤민] ✓

tizenhetedik rész

Yoongi szemszöge

Arra keltem fel hogy valaki hangosan kiabál. Amikor kinyitottam a szemem, Jimint láttam meg, meg egy nőt, aki nagyon hasonlítot rá, ezért gondolom hogy az anyja volt. Azután bejött - gondolom - az apukája és elrángatta onnan a nőt. Hogy mit kerestek Jimin szülei a kórházban, és mi volt ez a vita az imént, azt nem tudom de lehet jobb is igy. Miután a szülei kiveszekedték magukat, Jimin is elment valahová, én meg Ryujinra néztem aki az egész 'előadást' nagyon élvezte.
- Mennyi ideje vagyok itt?
- Egy hete
- Mivaaaaan?
- Mégis mit vártál Yoo? Leestél a tetőről. - tárta szét a karját Ryujin
- Jó, de nem szándékos volt. És amúgy sajnálom a multkorit. Hogy elrángattalak Namjoon-tól. Csak féltem nehogy bántson.
- Nem baj. Nem haragszom. Igazából én is sajnálom hogy kiabáltam veled. Tudom hogy nem szereted. És végülis nem volt akkora baj, mert Namjoon örült hogy ide tudta adni a virágot.
- És akkor most jártok? - kérdeztem mire Ryu elvörösödött.
- Hát...ööööö...azt hiszem... - motyogta zavartan.
- Itt vagyok! - jött be Jimin az ajtón.
Miért van az, hogy ahányszor látom, ez a fiú mindig egyre jobban néz ki?
- Mi volt ez az előbb? - kérdezte Ryu vigyorogva.
- A szüleim szeretnek jelenetet rendezni bárhol. Pláne anya. - húzta a száját, majd beletúrt a szőke hajába. Ez a mozdulat annyira jól áll neki...
- És te? Jobban vagy már? - nézett rám, mire azonnal zavarba jöttem. Nem tudom miért, eddig még nem történt ilyen. Úgy tűnik csak most vettem észre, milyen szépek a szemei.
- Én...izé...igen... - na tessék! Most már beszélni sem tudok.
- Akkor jó. És miért ugrottál le? - faggatózott tovább, én meg láttam az ágy végében álló Ryujinon hogy ezt a műsort is élvezi.
- Nem ugrottam le! Leestem. Mert megcsúsztam. Nem akarok még meghalni. - kértem ki magamnak, Jimin meg csak furán nézett rám.
- Leestél a tetőről? Azt meg hogy? Én ezerszer sétálgattam már tetőn, sőt most is ott voltam de sose estem le.
- Jól van már! Miért kell mindenbe belekötni? - néztem rá morcosan, de megint zavarba hoztak a gyönyörű szemei.
- Nem kötök bele. Csak mondtam. De szerintem én megyek vissza. Nem akarok megint büntetést, amiért nem vagyok ott. - nevette el magát.
- Na sziasztok. - szólt majd elment. Én csak néztem utána, de nem akartam hogy elmenjen. De lehet valami dolga van. Bár mi dolga lenne. De lehet hogy tényleg elfoglalt. Elmélkedésem közepette megláttam hogy Ryujin hogy vigyorog.
- Mi van? - néztem rá értetlen fejjel.
- Semmi semmi. De mi volt ez?
- Mi?
- Aaaaj, miért van neked ilyen nehéz felfogásod? Mindegy szerintem én is megyek.
- Neeeee. Ne hagyj itt! - szóltam utána kétségbeesetten.
- Vissza kell érnem a suliba, sajnálom YooYoo. Szia. - köszönt el ő is, én meg szomorúan néztem utána. Jimin is itthagy, Ryujin is itt hagy, nagyszerű. Egész nap unatkozni fogok. Vagyis azt hittem én. Merthogy pár perc múlva bejött egy orvos, és közölte hogy kapok egy szobatársat. Amikor behozták a másik fiút, azonnal szimpatikus lett. Leginkább azért, mert a helyzete ellenére is (be volt gipszelve a lába és a karja) mosolygott. Én nem láttam még embert mosolyogni a kórházba, csak ha épp kiengedni tervezték, de ő nem úgy néz ki mint akit hamar kiengednek.
- Helló. Az én nevem Jung Hoseok. - mutatkozott be a mosolygós srác.
- Um...hello, Min Yoongi. - szóltam zavartan. Nem szoktam idegenekkel beszélni.
- Te miért kerültél ide, ha szabad kérdezzem? - érdeklődött udvariasan, én meg kezdtem úgy érezni hogy ez a srác a teljes ellentétem. Szó szerint.
- Leestem a tetőről. - motyogtam halkan. Nem vagyok rá büszke, tényleg nem. Legszívesebben visszatekerném az időt, hogy ne csusszak meg ott akkor, mert utálok a kórházban lenni. Bár Hoseok egy kicsit elviselhetőbbé teszi.
- Komolyan? De ugye véletlen volt? - kérdezte gyanakodva.
- Persze. De miért kérdezi ezt mindenki. - pislogtam értetlenül.
- Hát...mert az emberek nem szoktak csak úgy véletlenül leesni a tetőről. - nézett le a földre Hoseok mintha csak valami érdekeset látna.
- Hát pedig én nem szándékosan ugrottam le. Na és te miért vagy itt?
- Autóbalesetem volt. A nagybátyámmal utaztam, mert kikért egy napra a suliból. Viszont amikor a főútra értünk, valami eszméletlen erővel belecsapódott a kocsiba. A nagybátyám a sürgősségin van, de remélem jól lesz. - mondta aggódva.
- Igen, biztosan. - próbáltam nyugtatni, mert nem akarom hogy ő is szomorú legyen. Ha már én olyan presszimista vagyok, ne legyen ő is az. Viszont szimpatikus srác. Remélem barátok leszünk.

~Yoomi~