A démon és a boszorkány (Befejezett)

💎Hetedik💎

Vladimir pov.
Este Amor sírva jött haza és azt mondta, hogy a barátja elzavarta. Ezt már csak nem tűrhettem szó nélkül. Elmentem az iskolához ahol csak annyit mondtak, hogy Amor tanítás után elment a közeli mezőre. Követtem amerre mondták és csak hamar kiértem egy mezőre. Semmi érdekes nem volt ott, csak nehány fa, pár szikla és...ekkor valami mocorgás ütötte meg a fülemet. A hang irányába indultam és a sziklák közt egy barlangot fedeztem fel.
– Mondtam, hogy ne gyere többet! – hallatszott a barlangból egy dühös hang. Ez a hang úgy nyilalt belém, mint egy kés. Azonnal felismertem, ez ő! Közelebb mentem és a lámpámat megemelve mentem beljebb. Ott aztán megláttam, vagyis azt hiszem őt láttam.
– Ki az? – kérdezte reszketve és még beljebb hátrált. A lámpa miatt biztos nem látja az arcomat, de most már legalább biztos voltam benne, hogy ő az. Hogy megváltozott! Csont és bőr volt mindene, a hangja rekedt volt és száraz. Leeresztettem a lámpát és megnéztem őt. Ekkor már ő is látta az arcomat. Dermedten nézett engem és a beesett arcán könnyek folytak végig.
– Igor...–leheltem magam elé.
— Vladimir, te, hogy kerülsz ide? – kérdezte rekedten mire bennem elpattant valami és a düh úgy áradt szét bennem, mint a vér és fujtatva odamentem hozzá és úgy pofon vágtam, hogy a feje a sziklának repült majd lerogyott a kőre.
— Én mit keresek itt? Hogy van merszed ide jönni?! Azok után, amiket tettél velem! Elárultál engem! Hátba szúrtál! Ha tudnád, hogy mennyire gyűlöllek téged! Halottnak hittelek kilenc éven át! Ha azt hiszed, hogy visszajössz, bocsánatot kérsz és minden rendbe jön, hát nagyon... -–megakadtam mert feltűnt, hogy amióta lerogyott nem mozdult. Odaültem mellé és elkezdtem rázogatni. Kicsit elmozdítottam a fejét és riadtan láttam, hogy a fején egy hatalmas sebből ömlik a fekete vére. De hiszen nem csapódhatott neki olyan erősen. Kezdtem pánikolni. Haragudtam, de nem akartam bántani. Idáig halottnak hittem, de ha most az én kezem álltal hal meg...