A démon és a boszorkány (Befejezett)

💎Kilencedik💎

Igor pov.
Arra ébredtem, hogy Vladimir ül az ágyamon és mögüle a kis Amor néz engem, majd a nyakamba ugrik és elkiáltja magát:
– Apu! – szorosan átölel engem. Erre nem tudtam reagálni, egy percig azt se tudtam lélegzek e még. Vladimir leszedte rólam és egy kicsit kiküldte. Csak néztük egymást. Szerintem nem léteznek most szavak erre a szituációra. Vladimir megsimogatta az arcomat, az érintése úgy felgyorsította a szívverésem, hogy azt hittem kiugrik onnan. Közelebb hajolt és a keze immár a törött szarvamat érintette.
– Ne haragudj. Nem akartalak annyira megütni, ha tudom, hogy ilyen gyenge vagy akkor... – ekkor már én sem bírom tovább és a könnyeim utat törnek maguknak. Csillapíthatatlan zokogásba kezdek, mire Vladimir rám hajtja a fejét és a nyakamat simogatva próbál nyugtatgatni.
–Shhh! Ne sírj, ne sírj! – mondta és átölelt. Annyi év után olyan jólesett az ölelése és apró érintései.
– Sajnálom...én...nagyon sajnálom! Ha latni sem akarsz megértem és elmegyek, ígérem! De kérlek hidd el, hogy nem hazudtam, legalábbis eleinte! Belédszerettem! Aznap és akkor este, életem leggyönyörűbb perceit adtad nekem! – szipogtam rá nézve, amikor kicsit elhúzodott, és rám nézett.
– Akkor miért...– kezdte el mondani, de én félbe szakítottam.
– Nem tehettem mást. Elmegyek, te pedig felejts el engem! – mondtam és épp felálltam volna, amikor megragadta a vállaimat és megcsókolt. Egy percig csak dermedten álltam majd, újra eleredtek a könnyeim és átkarolva őt húztam magamhoz jobban. Most ismét végre szabadnak éreztem magam. A békjóim lehullottak és úgy éreztem szárnyaim nőnek. A légzésem szaporább lett és a szívem melegséget pumpál szét bennem. Talán a világ műve, hogy ismét vele legyek. Hogy mi összetartozunk.
— Ne merészelj még egyszer itt hagyni, megértetted? –zokogta és a mellkasomba fúrta az arcát. Át öleltem derekát és én is adtam egy csókot a szájára.
– Ha rajtam múlik, soha! Szeretlek! – mondtam komolyan. Ekkor kinyílt az ajtó es Amor lépett be, majd felmászott hozzánk az ágyra, mert idő közben leültünk rá.
– Anyu, akkor apu most már itt marad? – kérdezte kíváncsian, mire én ismét megrökönyödtem.
– Apu?! – kérdeztem döbbenten, míg szemeim kikerekedtek.
–Anya azt mondja te vagy az apám! Anya pedig sosem hazudik! – mondta a kisfiú izgatottan. Én csak Vladimirra néztem, aki egy mindenttudó mosollyal az arcán, annyit üzent, hogy majd mindent elmagyaráz nekem.