Csókod Után Vágyom

49.

Bailey

Május

Újra Dr. Lombardnál vagyok és a mese folytatódik.

Volt néhány hívás és bocsánat kérés és még több üzenet, hogy hívjam vissza Davidet. Természetesen mindet ő küldte. Nem írtam vissza! Semmire nem válaszoltam! Sem egy üzenet sem egy kimenő hívást nem kezdeményeztem, igyekeztem magam mindenkitől elzárni. A többiek azt hitték Davidel vagyok. Nem szóltam! Nem tudtam szólni!

Aucklandba való megérkezés maga volt a megnyugvás. Senki nem tudta, hogy itt vagyok, senki nem tudott róla, hogy min mentem keresztül alig huszonnégy óra alatt. Folyton az járt a fejemben ami történt. Kerestem a hibáim, a jeleket amelyeket észre kellett volna vennem. Hol hibáztam? Hol nem vettem észre a jeleket? Hol ment minden ennyire félre? Találkoztam az üzlettársával, a barátaival, az édesanyjával és húgát is bemutatta. És senki nem szólt! Miért? Vagy most jöttek össze az elmúlt néhány hétben? Miért nem szólt? Hol volt a tisztesség a gerinceség? Hol volt az üzenet a telefon, hogy már nem kér belőlem?! Miért?! Miért nem tudott szólni?!

A belvárosban egy szállodában foglaltam szobát. Jó lesz! Úgy is itt lesz munkám a következő néhány napban és innen repülők majd Kis Angelesben.

A szilveszter éjszakát a szállodában át aludtam. Mikor reggel felkeltem küldtem egy e-mailt mindenkinek de többre nem telt tőlem.

A napok lassan teltek és igyekeztem minden pillanatban dolgozni. Előre nézni. Sokat szenvedtem mert bármennyire fájt ami történt azért ott volt a Los angelesi expo amit nem akartam lemondani. Én ennél profibb vagyok mint, hogy az összetört szívem bármit is meghatárózon. Az e-maileim mindenkinek tömör és lényegre török voltak. Senkitől nem bírtam elfogadni, ha vissza kérdezett. Ha csak valami vicceset írt. Január harmadikán volt talán az első komoly idegösszeösszeomlásom.

Bailey: Ugye senki nem felejti, hogy január 18-án este talakozunk LA reptéren?

Chad: senki 😉
Ryan: ott leszünk Hunterrel
Alex: ott a helyem
David: 👍
Ryan: Dave haver a csaj veled van minek írsz vissza?
Hunter: ez az! Ágy torna majd egymásnak üzengetnek telefonon
Chad: Vagy már unják egymást és külön szobába vannak
David: csak mindenki kussoljon!
Alex: mi van veled haver?

Bailey: mindenki nyugodjon meg! Akkor ott találkozunk! Jó éjt!

Minden alkalommal amikor üzenetet kellett vele váltanom utána jött egy kiadós sírás. Fájt nézni a sorait. Fájt, hogy nem avatta be a többieket. De talán az fájt a legjobban, hogy azon a napon mikor lebukott azon a napon csomót üzent, utána viszont minden megállt, többet nem keresett, nem írt, nem hívott!
Amikor egyik este írtam neki az utazás miatt és megkérdeztem egyedül jön vagy esetleg elhozza a barátnőjét, nem írt vissza. Én többet privátban nem kerestem. Gondoltam ha magával hozza akkor majd intézi. Nekem erről nem kell tudnom! Nekem ehhez nincs közöm! Viszont fájt, borzalmasan! Akkor éjjel is csak sírva aludtam el. Hogy tud valami ennyire fájni? Hogyan fogom ezt a személyes találkozást túl élni, főleg ha ott lesz a barátnő?

Az utolsó Aucklanben töltőt napon ami már a munka utolsó pillanatai voltak Liamel a hollywoodi fene gyerekkel aki azt mondta nekem, hogy bármi történt ideje össze szednem magam. Mert a munkám el végzem de ezt a savanyú arcot már ő sem bírja. Így utolsó délután végül elmondtam neki mindent. Mindent ami az elmúlt hónapokban történt mert kellett valaki akit be avathatok még ha nem is ismerte Davidet. Kellett valaki aki megpróbál meggyőzni mindenről vagy bármiről. Bár magam se tudom mit is akartam ezzel az egész helyzettel. Meghallgatott!!!! Nem volt ítélkező, nem mondta, hogy ő majd jól helyre teszi. Egyszerűen csak meghallgatott majd felállt az asztaltól ahol éppen ültünk egy étterembe, fizetett, minden szó nélkül megfogta a kezem és maga után húzott a zajos városi forgatagban. Ahol rengeteg turista és még több helyi volt. Be rángatott egy üzletben és olyan ruhákat válogatót amikre azt mondta ezeket kell hordanom és minden mást kidobni, mikor megkérdeztem miért csak ennyi volt a válasza