Az utolsó

Ezüstös tárgy

 Mikor Ametis visszatért a modsóból az arca még mindig hófehér volt, olyan volt mint egy szellem. A haja már egészen megnőtt, a fehér tincsek a hátát verdesték. A szemei viszont ragyogtak, nem képletesen, hanem halvány kék fénnyel. 

- Minden rendben? - kérdezte Draco aggódva.

- Igen. - válaszolta szűkszavúan Ametis és visszaült a fiú mellé.

- Sajnálom, talán nem kellett volna rádzúdítanom. - mondta Narcissa - Nehéz időkön mentünk keresztül. 

- Mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben. Azt hittem, ha nem használom az erőmet, akkor nem lesz semmi baj. Úgy tűnik ezt nem én döntöm el. - Draco óvatosan megszorította a lány üveges kezét.

- Pihenj le, kedvesem. - mondta, majd nyomott egy csókot a lány homlokára. - Körbevezetem anyámat a birtokon.

Ametis bólintott és elindult a hálószoba felé. 

- Menjünk, szívjunk egy kis friss levegőt. - szólt Draco az anyjához, majd felállt a kanapéról és a fogas irányába lépett, választ sem várva Narcissatól.

Az október közepe gyönyörű színekbe öltöztette a tájat, a ködös idő pedig olyan hatást kölcsönzött neki, mintha varázslat lenne csupán. Mikor kiléptek a kúria hatalmas ajtaján már dél felé járt az idő, a nap már magasan járt, bár melege alig-alig ért el a Földre.

- Tényleg szép ez a hely. - nézett körbe Narcissa.

- Visszamész? 

- Igen. - válaszolta a nő egy rövid szünet után -  Miután kidobom apád holmiját, máris jobban fogom érezni magam. 

- Miért mentél hozzá? - kérdezte Draco.

- Apád kivételes teremtés volt iskolás korában. Tehetséges, jóképű fiatal varázsló volt, pont, mint te. Könnyen elvarázsolt engem is az elegáns modorával. Tudom, hogy nehéz elhinni, fiam, de apád nem volt mindig olyan, mint ahogy te ismerted. Mikor fiatalok voltunk, Lucius gyengéden bánt velem, bár igaz, hogy a könyörületesség már akkor sem volt az erőssége. 

Közben elsétáltak az istállók mellett, amik már évtizedek óta üresen álltak, majd a filegória felé vették az irányt. A zöld patinás épület egészen belolvadt a tájba, olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz egy gardrób közepén. Narcissa leült az egyik padra, ami a filegória alatt foglalt helyet.

- Mi van, ha én is olyan leszek, mint ő? - ült le mellé Draco - Mi van, ha a mostani énem nem képes jónak maradni?

- Fiam, ez nem történik meg. 

- Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos? - nézett a nőre kételkedve.

- Nem vagy az apád, Draco. Az a lány ott bent pedig kihozza belőled a legjobbat. - húzódott mosolyra Narcissa ajka. 

- Mit szólnál, ha megkérném a kezét? 

- Én lennék a legboldogabb, fiam. - a mellkasához nyúlt, majd az anyag alól előhúzott egy vékony láncot. 

A láncon egy ezüstös gyűrű lógott. Apró smaragd köveg csillogtak benne.

- Ez a dédnagyanyádé volt. Nekem adom. - mondta és áthúzta  a láncot a nyakát, majd a fia kezébe adta. - Nem vagy túl fiatal hozzá, Draco. Ametis pedig lassan hetven éves, ő is megérett már a házasságra.

A fiú valamelyest megnyugodott az anyja kezétől, ami az övét szorította. A fém karika azonban nehezebb lett a tenyerében, Draco kezében megtelt ígéretekkel.

Mikor visszaértek a kúriába, Ametist a konyhában találták, ahol éppen az ebédet készítette. Sürgött-forgott a tűzhet mellett, a reggeli fehérség már teljesen eltűnt az arcáról. A szeme sem csillogott már olyan rémisztően.

- Jobban vagy, kedvesem? - lépett mögé Draco, finoman átkarolta a derekát. 

- Most már minden rendben. - mosolygott biztatóan a lány, és megcsókolta a fiút.

Narcissa az ajtóban állt, és őket figyelte. Anyai szíve megremegett, amikor a fiát végre boldognak látta.