Az utolsó

Szép és okos

A lány még soha nem látott senkit olyan kétségbeesettnek mint Draco Malfoyt akkor.

Amikor Narcissa elment, Draco bezárkózott a szobájába, és nem volt hajlandó sem beszélni, sem enni. Már egészen besötétedett, amikor Ametis úgy döntött, hogy átmengy és megnyugtatja a fiút. A szoba falán messzire áthallatszódott az ordíbálás, törés-zúzás, az, hogy Draco hogyan teszi tönkre a berendezést tehetetlenségében. Óvatosan nyitott be a szobába. A látvány nem volt valami festői. A fiú még mindig örjöngött. A bútorok szanaszét hevertek, minden romokban, darbokban.

- Draco!- szólt rá Ametis. A fiú mintha jéggé fagyott volna a hangjára. Mozdulatlanná vált, kezében megállt a lámpa, amit éppen a falhoz készült vágni. 

A fiú úgy állt ott, mintha csak most jönne rá mit is tett. Szinte fehér haját megvilágitotta a Holdfény. Úgy nézett ki, mint egy bosszúálló angyal a holtestek halmának tetején. Csak a szeme árulta el, olyan végtelenül szomorú volt, hogy a lány szíve is belesajdult ebbe a bánatba.

- Ssajnálom. - suttogta maga elé zavartan. Lassan letette a lámpát a padlóra.

- Attól hogy sajnálod, semmi nem lesz jobb.- sóhajtott a lány. - Gyere, segítek összepakolni. 

Leült a padlóra, majd a kezét egy halom szilánk fölé tartotta, mintha ő maga formálta volna az újból, úgy kerültek helyre a törött darbok. Draco csak némán figyelte, majd ő is leült vele szembe a földre. 

- Kicsit olyan vagy, mint a bátyám. - mondta Ametis. - Ő is imádott reflektorfényben lenni. Az ember vagy imádta vagy utálta.

- Hát, ha olyan okos volt mint te, és fele olyan jóképű mint, amilyen szép vagy, akkor meg is értem a dolgot. - vágta rá a fiú, aztán ráeszmélt, mit is mondott éppen.

- Draco! Te beverted a fejed, miközben szétrámoltad a házat? - nevette el magát a lány, így próbálván elrejteni a pírt az arcáról.

- Hol van most a bátyád? - kérdezte végül Draco, mintha misem történt volna.

- Pár éve meghalt. 

- Sajnálom.

- Nem álltunk valami közel egymáshoz, alig ismertem úgy igazán. Amikor meghalt az anyám, csak ő maradt nekem. Együtt bújdostunk, mindketten nagyon erős varázslók voltunk, sokan akartak minket holtan látni. Még gyermekek voltunk. A bátyámat végül elkapták és egy mugli árvaházba vitték, mielőtt igazi varázsló lett volna belőle. Nekem az anyád segített, alig voltam négy  éves akkoriban. Elbújtatott egy mugli ismerősénél, és segített kitalálni, hogyan tűnhetek el. Az életemért cserébe le kellett mondanom a mágiáról is. Amikor megláttam a karjában veled, tudtam, hogy nekem is tennem kell valamit.

Draco némán hallgatta végig a lányt. 

- Köszönöm, amit értem teszel. - nézett fel rá. 

- Megérdemelsz egy másik esélyt. 

A fiú egy pillanatra elgondolkozott, majd halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Megtanítod nekem, hogyan kell kézrátétellel vázát javítani? 

A lány is elnevette magát, majd közelebbcsúszott a fiúhoz. Megfogta a kezét és a szilánkok felé emelte.

- Képzeld el, ahogy a varázslat végigfolyik az ereidben. Jusson el a kész vázának a gondolata az ujjaid végéig, összpontosíts arra, hogy összeilleszkednek a darabok. 

Draco becsukta a szemét, úgy tett, ahogy a lány mondta, de nem történt semmi. 

- Nem megy. Nem tudom megcsinálni. 

- Dehogynem. Próbáld újra. 

Draco megint becsukta a szemét és a lány meleg kezére összpontosított, ami az övén pihent. A szívének dobbanására hirtelen megmozdult egy szilánk a keze alatt. Kinyitotta a szemét, és a lányra nézett. 

- Megmozdult. 

- Ügyes vagy, még pár év, és sikerülni fog. - nevette el magát a lány. 

- Gúnyolódj csak.- mondta Draco, kihúzta a kezét a lányéiból és gyorsan Ametis köré fonta őket. 

A lendülettől hátraesett, Ametist pedig húzta magával. Teljesen egymásbagabalyodtak a karjaik. Ameti feje Draco mellkasán feküdt. Ez a furcsa bizsergő érzés mindkettőjük számára ismeretlen volt, így csak zavartan néztek egymásra. Ahogy a tekintetük találkozott, elnevették magukat, feloldva a kínos csendet.  Ametis befurakodott Draco ölelésébe. Így aludtak el a romok között azon az éjjelen.