Az utolsó

Narcissa

Most, hogy Ametis megmutatta Draconak a ház minden titkát, az egyik nagy hálószobához vezette a fiút. Egy ilyan szoba hatalmasabb volt az egész cselédszállónál, tele volt ébenfekete bútorokkal, a közepén pedig egy akkora franciaágy állt, hogy akár keresztben is elfértek volna rajta. 

Draco úgy kapta fel a lányt, mintha egy újabb táncra vágyott volna. A hatalmas ágyra fektette és fölébe telepedett. A puha selyem símogatta Ametis hátát, bár Draco keze versenytfutott vele. Olyan lágyan ért a lányhoz, hogy Ametis szíve menten megtelt boldogsággal.

*

Az elkövetkező néhány nap a lehető legnyugodtabban telt. Egy hosszú idő óta először sétálhattak a birtokon. Az október elei időjárás pedig tökéletes volt ahhoz, hogy kézenfogva járják be  a helyet. Egyre hamarabb sötétedett, azt esték pedig egyre hidegebbek lettek. Együtt bújtak a párnák és paplanok kavalkáda közé, és együtt ébredtek reggel. 

Egyik reggel azonban a főbejáraton kopogott valaki. Ametis még a legszebb álmát álmodta, Draco pedig mosolyogva figyelve. Aztán amikor meghallotta a kopogást, kibújt az ágyból és mezítláb elindult az ajtó felé. Megdörgölte a szemét és lenyomta a nehéz kilincset. Legnagyobb meglepetésére az anyja állt előtte. Mégegyszer megdörgölte a szemét, hátha csak álom volt, amit látott, de az anyja még mindig ott állt, a legszélesebb mosolyával az arcán. Narcissa nem szólt semmit csak a fia nyakába borult. 

- Szervusz, fiam. 

- Anya. - szorosabban vonta magához Narcissat. 

Draco mögött Ametis jelent meg, Narcissa elengedte a fiát és magáhozhúzta a lányt. 

- Köszönöm - súgta oda neki. 

Bevezették Narcissat a szalonba, Ametis pedig már el is tűnt, hogy főzzön egy teát. Narcissa behuppant egy fotelbe, Draco vele szembe a kanapén foglalt helyet. 

- Nagyon szép ez a hely, sokkal kellemesebb. - nézett körbe a nő. 

- Üdv nálunk. - mosolygott Draco.

A nő cinkos pillantást vetett felé, majd megpillantotta a csészékkel, és teasüteményekkel egyensúlyozó Ametist. Mikor a lány odaért, letette a porcelánt az asztalkára és leült Draco mellé, talán túlságosan közel ahhoz, hogy Narcissa elégedett arcot vágjon. Ametis elkapta ezt az apró pillantás és pontosan tudta belőle, a nő áldását adta rájuk, sőt örül neki. 

- Örülök, hogy itt vagy. - mondta Ametis. 

- Én is örülök, kedveseim. 

Aztán elhallgattak, nem tudtak mit mondani egymásnak. Narcissa nem sokkal korábban szabadúlt, a fekete karikák még ott sötétlettek a szeme alatt, az arca pedig egészségtelenűl fehér volt. Csak csendben szűrcsölték a teájukat, óvatosan haraptak a teasüteménybe. 

- Szeretnék elmondani neked valamit. - törte meg  a csendet végül a nő. Majd Ametisre nézett. - Olvastam az újságban, hogy mi történt, rögtön tudtam, hogy te voltál az. Tudod, már akkor különös képességeid voltak, amikor Perselus a kezembe adott. Azon az éjjelen talált rád, amikor Harry Potter a sebhelyet kapta. 

- Amikor Tom eltűnt. - talált rá a hangjára Ametis. 

- Igen, akkor. Alig voltál egyéves, pedig addigra eltelt már majdnem ötven év. Senki nem tudja, hogyan történt. Amikor Perselus nekem adott, hogy vigyázzak rád, azt mondta lehetnek következményei a képességeidnek.

- Miféle következményei? - kérdezte aggódva Draco, megfogta Ametis kezét.

- Talán sosem lehet gyermeket, Ametis. És ezt csak az egyik, ami történhet. - nézett szomorúan a lányra. 

Ametist hirtelen hányinger fogta el, talán az édes tea, vagy sütemény okozta, talán a hír, de arca elfehéredett. Fölállt és a mosdó felé rohant. 

- Elnézét. - mondta és kiszaladt. 

Draco zavartan nézett az anyjára. 

- Tudod fiam, amikor a fény megszületik, akkor a sötétség is világra jön. - mondta Narcissa. Draco azt hitte, a lány képességeiről beszél, de csak utólag gondolt bele abba, hogy talán a Denem testvérekre értette az anyja. Ametis pedig ténylegesen egy angyal.