Heart Soldier

XXXIII.

Két és fél hónap. Ennyi telt el azóta, hogy Chris elment a csapatával Libanonba. Minden áldott nap elmondok egy imát magamban azért, hogy egészséges legyen, ugyanis azóta egyetlen egyszer sem sikerült beszélnünk egymással. Az első hetekben teljesen depressziós voltam, fogalmam sem volt, hogyan tudnám túlélni ezt, hogy ennyire hirtelen el lettünk szakítva egymástól, olyannyira, hogy enni sem akartam. Meglátogatott Lila, aki szerencsére nagyon jó úton halad a leszokás felé és aki felnyitotta a szemem arra, hogy állapotos vagyok, nem vegetálhatok amiatt, hogy Chris-ről egyetlen apró kis információmorzsám sincs. Aztán azzal kapcsolatban is elgondolkodtatott, hogy ő is ugyanazt éli át, amit én. Önző voltam, mert úgy éreztem, hogy az én drámám sokkal hatalmasabb, mint az övé, holott fogalmam sincs arról, Daniel mit jelent neki. Nem szerettem magamban ezt a tulajdonságot. Valamiért képtelen voltam továbbtekinteni magamon, mindig az volt a szemem előtt, hogy senkinek sem ilyen rossz, mint nekem. Most azonban Lila felnyitotta a szemem erre és abszolút igazat kellett adnom neki. Ugyanúgy szenvedett, ahogy én. 

-Hogy vagy ma? -ült le mellém Aaron egy pohár narancslével a kezében. -Vagyis, hogy vagytok? -mosolyodott el. 

-Szarul. 

-Minden reggel ezt válaszolod! Most már igazán kitalálhatnál valami frappánsabbat!

-Hazudjak? Csodás minden. Fogalmam sincs, él-e még a szerelmem, minden reggel okádok... vagyis tulajdonképpen állandóan okádok. Ha valaminek nem tetszik az illata, már jön is kifelé. Mardos a depresszió... ez elég frappáns volt?

-Tudod mit? Legközelebb inkább korlátozódjunk arra, hogy "szarul". -nevetett. -Elviszlek ma valahová.

-Nincs kedvem menni sehová.

-Csakhogy ez nem kérdés volt, ha nem tűnt volna fel. 

-Feltűnt, de nem érdekel.

-Hiába vagy ennyire barátságtalan, akkor is el foglak vinni valahová, tök jól kiterveltem mindent, szóval emeld fel a dedós valagod és bugyoláld be szépen valami textilbe, vagy így kaplak a vállamra és viszlek el innen!

-Aaron, értékelem, hogy próbálsz kiráncigálni a depresszióból, de azt hiszem, hogy ennél most jóval többre lesz szükség!

-Hát hiába, a pasidat nem tudom idehozni a kedvedért, ha a fejem tetejére állok sem! Viszont azt nem fogom hagyni, hogy belebetegedj abba, hogy nincs itt és ez nem vita tárgya!

-Aaron kérlek!

-Nem, én kérlek! -lépett közelebb és megsimogatta az arcomat. Hónapok óta nem ért hozzám senki ilyen gyengédséggel, így automatikusan becsuktam a szemeimet. -Nagyon szeretnélek mosolyogni látni. Azóta nem láttam a mosolyod, mióta először találkoztunk. Nem lehetne, hogy megpróbálod egy kicsit elfelejteni ezt az egész Christopher dolgot és élsz, amíg nincs itt veled?

-Te el tudsz felejteni levegőt venni? 

-Elaine, ez nem normális! Nem függhetsz ennyire valakitől. 

-Mondod ezt úgy, hogy fogalmad sincs, milyen az, mikor valaki a részeddé válik és el sem tudod képzelni az életed nélküle. 

-De, pontosan tudom. -meredt a szemeimbe közelről. Hátratűrte a hajam a fülem mögé és közelebb lépett. -Csodálatos vagy. -hajolt egészen közel. Becsuktam a szemeim.

-Aaron, ha meg mersz csókolni, megütlek ott, ahol a fiúknak a legjobban fáj. -suttogtam. 

-Nem! Nem akartalak megcsókolni! -habogott össze-vissza. -Miből gondoltad? -nevetett fel. 

-Abból mondjuk, hogy egy centiről lihegtél az arcomba. -mondtam szarkasztikusan. 

-Képzelődsz! De amit mondtam, azt megmondtam! Csipkedd magad és öltözz. Levegőzni megyünk!