Heart Soldier

XXIII.

-Jó reggelt, galambocskáim! -ült ki mellénk anya a tornácra. Nagyon fáradt arcot vághattam, mert az volt az első reakciója, hogy képen röhögött. Nem aludtunk a szobában, kint töltöttük az éjszakat a konténerházban. Végig egymásba gabalyodva, már pirkadt, mikor abbahagytuk a szerelmeskedést, így nem neveztem volna magam túlságosan kipihentnek, Chris pedig még fáradtabbnak tűnt.

-Jó reggelt, Anne.

-Jól telt az éjszaka? Nektek ahogy látom elég jól. Olyan arcotok van, mint aki egy hete nem aludt.

-Ami most következik, az kevésbé lesz szórakoztató. -fordult Chris az ezredes felé és felállt.

-Elnézést a korai zavarásért, Evans százados. Hölgyeim! De attól tartok sürgősen beszélnünk kell. Ki tudna fáradni egy pillanatra?

-Máris, uram! -tolta arrébb a széket és kisasszézott az asztal és a székek között.

-Ő ki volt?

-A főnöke.

-Ő is katona? -csavarta a haja végét az ujja köré anyu, miközben az ezredest nézte, ahogy távolodott. Természetesen viszonzatlan volt az érdeklődése, a férfi észre sem vette.

-Nem mindegy? -csettintettem egyet a szemei előtt.

-Jól van már, nézni még csak szabad! -nevetett. -Mit akarhat?

-Van egy sanda gyanúm, hogy kiküldetésre fogja besorolni. Ettől rettegek hónapok óta.

-Kicsim, de hisz tudod, hogy katona, ráadásul osztagot vezet. Nem egy felmosólegény, te pedig ezzel tisztában voltál, mikor összekeveredtetek.

-Jó, igazad van, csak akkor is rossz ezt tudatosan kezelni magamban.

-Mindenesetre megértem. És este...

-Este mi?

-Összebújtatok még egy kicsit?

-Anya! Ne már!-vörösödött el a fejem.

-Tudom, mi van a hátatok mögött, de nagyon örülnék, ha nem csak gyakorolnátok, hogy kell bébit gyártani, de meg is foganna a kicsi.

-Anyu! A méhem úgy megroncsolódott, hogy lehet, hogy sohasem lehet már gyerekem. Szóval kérlek most ne hozd ezt fel nekem naponta, hidd el, én sem vágyom másra, minthogy anya lehessek.

Elkomorodott az arca és csendben lehajtotta a fejét.

-Ne haragudj. Mindig kimegy a fejemből. Főzök egy kávét. -simogatta meg a karom mosolyogva, majd felállt és bement. A távolban tanácskozó katonákra pillantottam. Chris állt velem szemben, az ezredes pedig háttal. Arra lettem figyelmes, hogy Chris oda-odapillant felém. Elfogott a rettegés. Szinte forgatókönyv szerűen láttam magam előtt ahogy visszatér és szomorkás ábrázattal közli velem, hogy elmegy egy hosszabb időre. Mintha leolvastam volna a szájáról, hogy "Persze. Megmondom neki."

Már fojtogatott a sírás, pedig még semmi sem történt. Csendben benn tartottam a levegőt, mert féltem, hogy elsírom magam, ha kiengedem. Chris lassan, megfontoltan és borús arccal lépkedett vissza a tornácra.

-Beszélnünk kell.

-Leülnél? Vagy itt fogsz ácsorogni végig? -pirítottam rá idegesen.

-Bocsánat. Leülök.

-Mennyi idő lesz?

-Tessék?

-Mennyi időre kell elmenned?

Nem felelt, csak a térdére pillantott.

-Az isten szerelmére, Christopher! Mondanál már valamit végre?