Heart Soldier

XXVII.

Megmocorogtam. Chris mellkasa a fejem alatt, tenyere a vállamon. Ásítottam egyet. Nem éreztem magam olyan pocsékul, mint tegnap, az erőmet is egészen sikerült visszanyernem. Boldognak éreztem magam, hogy akárhogy is alakult a tegnap és akármilyen borzalom is fogad majd a táborban, én vagyok a legszerencsésebb, hogy a férjem élve visszatért hozzám és most itt ölel engem. Kibújtam Chris mellől és kimentem a tornácra. Lila ott ült a szomszéd viskó tornácán, Daniel ölében. Édesnek tartottam őket így összebújva.

- Jó reggelt!

- Neked is! Kérsz egy kávét?

- Jaj, nem! Nagyon köszönöm.- mosolyodtam el.

- A százados alszik még?

- Igen. Furcsállom is. - gondolkodtam el.

- Ó, én cseppet sem. Nagyon csúnyán megsérült szerencsétlen. Megkért, hogy varjam őt össze. Hááát...

- Mi? Hogy?-Kerekedtek ki a szemeim.

- A válla. Nem láttad, hogy le van kötve?

- De. De csak a kötést láttam, az meg túl sokat nem árul el... olyan komoly?

- Szerintem a gépágyú golyója vitte el. olyan mély luk volt rajta, hogy belefért volna az ujjam. Pedig csak súrolta a golyó. De nyugi, viszonylag szépen összetöltöttem neki. Szerencsére jó helyen is volt, nem volt nehéz hozzáférni, csak szegénynek nagyon vérzett. Nézd! - mutatott a földre. Vércseppek tarkították a talajt.

-Az az ő kis vére? -kérdeztem szomorúan.

-Az övé, de nem olyan kicsi. Mindenhol az van, látod? Nagyon vérzett szegénynek. Elég sok vért is veszített, sokkot is kapott a szervezete, szerintem ma nézd meg őt többször. Lehet, hogy belázasodott. Sőt, szinte biztos. Bár este kapott egy vitaminkoktélt, az lehet, hogy némiképp helyre tette.

Elkomorodtam a szavaitól. Eddig nem is gondoltam arra, milyen következményei vannak annak, hogy tegnap konkrétan háborúban volt. Tényleg furcsállottam, hogy nem kelt korán, soha nem szokott később ébredni mint én, kivéve, ha történt valami, ami miatt rosszul van. Tulajdonképpen eddig csak akkor fordult ez elő, mikor berúgott előző este.
Megköszöntem a kávét, amit idő közben mégis megitattak velem, és már mentem is vissza a bungalóba. Odamentem az alvó férjemhez és megtapogattam a bőrét.

-Te jó ég! Tűz forró vagy kedvesem! -sóhajtottam fel, inkább magamnak mondva. Kiszaladtam a fürdőnek jóindulattal sem nevezhető mosakodófülkébe és egy pár törölközőt hidegvízbe áztattam. Gondosan kinyomkodtam őket, miután az összes rendesen átnedvesedett, majd gyorsan kimentem és a bőrére terítettem. Megmocorgott, de nem ébredt fel. Lassan és egyenletesen lélegzett, a homloka gyöngyözött az izzadságtól.

-Édesem! -simogattam meg a haját finoman visszaigazgatva a helyére. Aggódtam érte. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy most már ezentúl mindig ez lesz? Jobb lesz beletörődnöm abba, hogy ilyen egy katonafeleség élete? Az örökös aggódás, örökös félelem és örökös szorítás a gyomorban?

-Mhm!

-Kicsim! -mosolyodtam el a homlokát finoman törölgetve a hidegvizes borogatással.

-Elaine! Minden rendben?

-Komolyan kérdezed? Téged lőttek meg, te vagy lázas és te kérdezed meg, hogy velem minden rendben van-e? -simogattam meg az arcát. Elkapta a kezem és megcsókolta a csuklómat.

-Te vagy nekem a legfontosabb. Mondtam már párszor és sosem azért, mert ezt akartad hallani. Tényleg így is gondoltam. -ült fel az ágyon lassan.