Heart Soldier

XXXV.

Egy árny kerített a hatalmába. Csendben fojtogatott. Csak szorította a torkom és a mellkasomra ült szótlanul. Levegőért kapkodtam. A háttérben felsikított valaki, miközben próbáltam Chris csuklóit elválasztani a csőtől, amihez oda volt bilincselve. Téptem, szakítottam, de csak a vére buggyant ki, megvágta a lánc, ami fogva tartotta. Nem volt magánál, csak ott lógott. Sikítottam. Üvöltöttem, mint egy hülye. Tudtam, hogy vége, nem mozdult többé. A szerelmem nem élt. Hiába üvöltöttem vele, nem reagált, csak ott lógott előttem és nem mozdult.

-Nem! -kiáltottam fel.

-Elaine! Elaine, mi történt?

-Meghalt! -kapkodtam a levegőt. Ott lógott és nem tudtam őt elhozni, hogy méltósággal eltemessem! Nem él, Aaron, meghalt!

-Ki halt meg?

Ekkor néztem körül. Sötét volt a szobában, csak Aaron szeme volt az egyetlen, ami úgy csillogott a sötétben, mint a gyémánt. Hirtelen nem tudtam, mi ez az egész és, hogy hol vagyok.

-Chris...

-Rosszat álmodtál, nincs semmi baj!

-De éreztem a fegyverek nehéz, fémes szagát, a vérét és hideg volt a bőre és...

-Jesszusom, jég hideg a kezed! -fogta két tenyere közé enyéimet. Megállíthatatlanul hullottak a könnyeim, levert a hideg veríték.

-Borzalmas volt, olyan volt, mint egy megérzés, utána meg ott volt és nem tudtam őt elhozni!

-Próbálj meg megnyugodni! Hozok egy bögre tejet, rendben? Megiszod és egyből jobb lesz. -mosolygott. Nem szóltam semmit, csak bólintottam egyet és tudomásul vettem, hogy tejet fogok inni, mint gyermekkoromban. Aranyos volt a gondolat, nem rondítottam bele. Hallottam, hogy beteszi a mikróba és elindítja. Sóhajtva dőltem vissza a párnámra. Borzalmasan feldúlt voltam, tényleg annyira valóságosnak tűnt ez az egész, de azt nem élem túl. Fogalmam sincs, hogy lépnék tovább, ha Chris-nek bántódása esne. Remegett mindenem.

*

Chris...

-Te hogy kerülsz ide? Basszus, ellőtted a lábam! -ült fel a lány.

-Én hogy kerülök ide? Te hogy kerülsz ide, főleg velük? Nem tudtam, hogy te vagy az!

Ez volt az utolsó szavam, ami elhagyta a szám, onnantól kezdve se kép, se hang.

Egy sátorban ébredtem, borzasztó fejfájással. Előre lógott a fejem, orromból csöpögött a vér.

-Christopher, te elbaszott barom! -nyögtem fel fájdalmasan. -Hogy lehettél ilyen óvatlan idióta?

Kezeim fel voltak kötve a fejem fölé, valamilyen drótszerű anyaggal. Nagyon vágott, folyt is le a vér a karomon.

-Szóval te vagy az egyik lövész? Te? Téged retteg az egész tábor? Nocsak-nocsak! Mióta megláttalak, azóta azon gondolkodom, hogy keserítsem meg a halálodig vezető nyamvadt kis életed, amiért a spanjaid kinyírták a fél tábort.

-Fogalmam sincs miről beszélsz.

-Ötvenesekről, amivel az alvó embereimet lőtte ketté egy szarházi! De nyugodj meg, leszedtük hamar.

-Meghalt? -kaptam fel a tekintetem a férfire. Hatalmasakat dobbant a szívem. Daniel McKenzie, az isten szerelmére, nem halhatott csak úgy meg! Vagy talán mégis. És volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan ott találkozunk, ahová ment, mert innen nem fogok kiszabadulni élve. Lepergett az életem magam előtt. Azt hiszem ebben a pillanatban értettem meg, miről beszélt Elaine. Szerette volna, ha normális emberré válok mellette, de én erre mindvégig képtelen voltam. Tudtam, hogy amit tőlem kér, az lehetetlen. Tudtam, hogy ez fogja okozni a vesztemet, mert annyira régóta voltam már katona, hogy képtelen lettem volna beilleszkedni a normális életbe. Nem lehettem volna már civil. Amit eddig tanultam, az mind illegálissá vált volna számomra onnantól kezdve, hogy kikerülök a laktanyából. Azért éltem, hogy öljek, lövöldözzek, s ha innen kikerültem volna, újra kellett volna építenem az egész életem mindezek nélkül. Talán féltem is, hogy mindent előről kellett volna kezdenem.