Heart Soldier

XIX.

Megcsörrent Chris telefonja.

-Fene vinné el! -kotorászott a zsebében, hogy kivegye a készüléket és megnézhesse, ki keresi. -Nyugi, nem veszem fel!

-De, vedd csak fel nyugodtan!

-Ah, az ezredes. Ezt tényleg muszáj lesz felvennem, de csak egy perc, ígérem!

-Semmi baj. -mosolyodtam el. -Intézd el nyugodtan.

Nem akartam annyira kihallgatni, hogy miről értekezik a főnökével, ezért megtettem az első lépést és én léptem arrébb onnan. Felfelé kezdtem sétálni a parton. Egy picit csalódott voltam, persze nem Chris tehetett róla, de kissé olyan érzés fogott el, mintha az élet azt akarná, hogy még ne mondjam el neki az apaságának hírét. Tulajdonképpen valahol meg is könnyebbültem. Annyira nem volt fogalmam sem róla, hogy mégis mit mondhatnék, hogyan mondhatnám el neki, hogy állapotos vagyok, hogy amint ebbe belegondoltam a vérnyomásom egyből százat ugrott, a szívemet pedig a továbbiakban a torkomban dobogva éreztem. Miért fogott el ekkora gyávaság, ha erre gondoltam? Hiszen a vőlegényem, akibe szerelmes vagyok, a hír pedig nem teher, inkább egy csoda, ami mindkettőnknek megadathatik. Rá kellett jönnöm, hogy gyáva vagyok. Rettenetesen gyáva.

-Elaine! -kiáltott utánam idegesen Chris és felém kezdett el futni. Megfordultam és csak annyit vettem észre, hogy melegség önti el a hasam, majd nem bírtam levegőt venni. Ahogy lepillantottam, és láttam, hogy kiáll belőlem valami, elöntött a pánik. Biztos voltam benne, hogy itt a vége, most meg fogok halni. Lassan rogytam össze, s mielőtt lecsukódtak volna a szemeim, még elkaptam Chris könnybe lábadt, kétségbeesett pillantásait.

A következő kép, egy ismerős kis milliő, melyet az elmúlt hónapokban sokszor véltem felfedezni egy ájulásos pillanatom után. Fehér fények, fehér függönyök, fehér falak, minden olyan steril. Viszont a férfi, aki a fejem fölött állt, nem ázsiai volt. Furcsállottam és összeráncoltam a szemöldökömet.

-Ms. Parker! Hogy érzi magát? Érti, amit mondok?

Bólintottam, de a számból kilógó cső miatt nem tudtam megszólalni. Ahogy egy kicsit jobban összeszedtem a lélekjelenlétem, erőtlenül kihúztam onnan. Feljebb próbáltam csúszni, ekkor viszont pánikba estem. Erős fájdalom csavarta meg a hasamat.

-A baba... -nyögtem erőtlenül. Az orvos egy pillanatra lehajtotta a fejét.

-Borzasztóan sajnálom.

-Nem... -csuklott el a hangom, s szinte azonnal elindultak a könnyeim. -Nem! -kiáltottam és hangos zokogásba fulladtam. Remegő kezekkel szorítottam a párnát, alig kaptam levegőt a sírástól.

-Kisasszony, kérem próbáljon megnyugodni! -mondta halkan az orvos, de ezzel olyan érzelmi lavinát indított el bennem, hogy kiugrottam az ágyból, nem törődve azzal, hogy gépekre voltam kötve, az infúzióval, a szúrt sebem friss varataival és a következtében kialakult hatalmas fájdalommal sem.

-Van magának gyereke? -kiabáltam, de a lábaim cserben hagytak. Bejött két nővér és az infúziómba nyugtatót nyomtak. Egyre nehezebbnek éreztem magam.

..

Chris...

-Elaine, ne tedd ezt velem! -rogytam le az addigra eszméletlen lány mellé és felemeltem a fejét a porból. Gyorsan kapkodtam a pillantásaim, hogy honnan érkezhetett a lövés, de nem láttam a sötétben senkit. Letörtem a nyíl végét, ami a hasából lógott ki, de nem bírtam a látványát elviselni. Zokogva tartottam a fejét, miközben a mentőket hívtam. Nem mertem megmozdítani, fogalmam sem volt, mennyire ment mélyre a nyíl. Egyetlen egy perc, míg magára hagytam. Ennyin múlott. Az ezredes pont ezzel kapcsolatban keresett, mert Daniel lejelentette neki, hogy valakit elfogott Elaine lakásán, most pedig hiába indítottak hajtóvadászatot Ryan ellen, sehol nem bukkantak a nyomára. Figyelmeztetett, hogy az elfogott katona szerint addig fognak menni, míg nem likvidálják Elaine-t, mert addig a főnök nem nyugszik. Mire letettem a telefont, már meg is támadták. Remegett a sírástól mindenem, életemben először éreztem magam ennyire tehetetlennek és elesettnek.