Heart Soldier

LVII.

Chris...

*

-Figyelj, Danny... -ültem le a fiú mellé a padra. -Ez nem olyan borzalmas.

-Nem? Örülök, ha te nem éled meg annak. Csak tudod én soha semmit nem kapok meg, amit szeretnék. Az öcsém halott, a szerelmem elhagyott, most meg a munka is beintett. Tényleg, nem olyan vészes. Mondja ezt az, akinek mindene megvan. -állt fel mellőlem idegesen. Felbosszantott.

-Most miért vagy ilyen hisztis kis pöcs?

-Hisztis kis pöcs? Hisztis kis pöcs? -ugrott nekem lendületből és lerántott magával a földre. Elkezdett püfölni, de próbáltam megakadályozni.

-Danny, fejezd be! -rivalltam rá, de nem nagyon hatotta meg. Sikerült megint összeverekednünk.

Miután befejezettnek tekintettük a bunyót, leültünk egymás mellé a padra.

-Beszélni szeretnék veled.

-Csöpög a véred. -mutatott az arcomra. Nem tudtam eldönteni, hogy az orrom, vagy a szám vérzik.

-Nem számít. Megszoktam, hogy mi mindig így végezzük.

-Nem tehetek róla. Miről akartál beszélni?

-Miért feküdtél le a feleségemmel annak ellenére, hogy megígérted nekem, hogy nem fogsz soha?

-Mert akarta. Hónapok óta arra vágyott. És őszintén szólva én is. Sohasem vágytam még ennyire semmire, mint rá abban a pillanatban. 

-De cseppet sem számított, hogy a barátomnak tartottalak?

-Nem tudtam mérlegelni. Szeretem őt. Tudom, hogy megbántottalak, de nem szándékosan tettem.

-Véletlenül is le lehet feküdni valakivel? 

-Nem így értettem. Nyilván az szándékos volt, de nem azért, hogy téged bántsalak. Csak érezni akartam, amit... amit te érzel. Tudod, mire gondolok. 

-Nem tudom, meg tudom-e bocsájtani valaha ezt az egészet, Danny. 

-Nekem? 

-Neki.

-Ne legyél hülye. Téged szeret. Úgy kitette a szűröm, mint a macskát szarni. Téged akar és erre már akkor rájött, mikor szeretkeztünk. Sírt közben. 

-Komolyan?

-Igen. Folyt a könnye. Szerintem észre sem vette. Szeret téged. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy téged szeret. Soha többé nem fog történni köztünk semmi. Kérlek becsüld őt meg, mert... 

-Mindenféleképpen.

-El ne hagyd őt. El ne hagyd! -állt fel és elsétált a faházak irányába. Csak ott ültem és az elmúlt egy óra történésein kattogott az agyam. Megint visszakaptam az elit alakulatomat, ami valójában nagy megkönnyebbülés volt a számomra annak ellenére is, hogy valójában "lefokoztak". Sokkal több időm lesz a családomra és az elmúlt időszak kudarcai után végre visszakaphatom a régi életem. Nem éreztem jól magam az ezredirányítás közben. Valahogy egyáltalán nem éreztem magaménak annak ellenére, hogy milyen kezdeti lelkesedéssel vettem át az ezredestől. Most végre megint visszatérhetek ahhoz, ami teljesen én vagyok. Mindig is a KBE volt ez én világom, ez állt a legközelebb a szívemhez. Mosolyogtam annak ellenére, hogy nagyon fájt az arcom. Soha nem gondoltam volna, hogy életemben egyszer hagyni fogom, hogy valaki rajtam -egész konkrét módon az arcomon- vezesse le a feszültséget. Fogalmam sem volt róla, hogy fogok a feleségem elé állni ezzel az ábrázattal. Nem akartam megijeszteni. Annyira haragudtam magamra, hogy nem tudtam szavakba önteni. Hogy juthattunk idáig? Hogy lehettem ekkora barom? Miért nem ő volt a legfontosabb a világon? És Hazel? Most fogtam csak fel azt, hogy ezt az egész hülye szituációt én alakítottam ilyenné. Ha törődtem volna a feleségemmel, nem keresett volna más mellett boldogságot. Odamentem a házhoz és csak néztem az ablakon keresztül ezt a gyönyörű, összetört nőt. Ezt a nőt, aki megszülte a gyermekemet. A nőt, aki életemben először kicsalogatott a csigaházból, a nőt, akivel le akarom élni az életem. Fogni akarom a bársonyos kezét, mikor az enyém már öreg és ráncos lesz. Meg akarom csókolni a homlokát, mikor beteg, reggelit akarok készíteni neki, mikor cseppet sem számít rá és gyönyörködni akarok minden apró porcikájában, hiszen mindegyikbe szerelmes vagyok. Minden apró kis dolgába.