Heart Soldier

XXVI.

Tördeltem az ujjaim. Nagyon ideges voltam, de nem akartam túlzottan a látszatát kelteni ennek a ténynek. Szerettem Christ és borzalmasan féltem, hogy bántódása esik. Nagyon baljós hangok szűrődtek odakintről és egyre hangosabb volt a durrogás.

-Lehet, hogy közelednek?

-Nem baj, nem vagyunk veszélyben. Senki nem fog itt ránk találni, főleg ha csendben maradtok. -adtam szinte utasításba. Mindenki elhallgatott. Dobogott a fejünk felett a talaj, apró kis porszemek szakadoztak le a menyezetről. Becsuktam a szemem, hogy ne menjen bele a föld és lehajtottam a fejem, mintha az bármitől is védelmet nyújtana.

-A fiúk igazi hősök. -szólalt meg csendben Maggie.

-Reméljük halhatatlanok is. -szorította a kezem Lila. Nem bírtam felemelni a fejem, nem volt hozzá elég erőm. Zokogni szerettem volna, de ebben a pillanatban nem lehetett. Fogalmam sincsen az életről, Christophernek igaza van. Sosem voltam még csak közelében sem olyasminek, mint aminek most vagyok. Csak azt tudtam, hogy miben hiszek és azt, hogy mennyire halálosan szerelmes vagyok abba az emberbe, aki odakint kockáztatja az életét azért, amiben hisz. Pontosan ugyanazt csinálja, amit én. Teljesen mindegy, miben hisz az ember, mennyit tapasztalt, csak az számít, hogy azért a hitért mindent képes megtenni, akár az élete árán is és ez volt a közös pont Chris-ben és bennem.

-Annyira hihetetlen ez az egész.

-Micsoda?

-A szerelmi történetetek a hadnaggyal.

-Hadnagy? -kapta fel a fejét Lila.

-Százados. Hadnaggyal Lila jár. -mosolyogtam szeliden.

-Jajj! Tényleg!

-Semmi baj. -legyintettem.

-Ti házasok vagytok?

-Nem. Csak a barátom. -mosolygott a lány. -Elaine és a százados viszont házasok.

Motoszkálást hallottam az ajtó felől. Idegesen biztosítottam ki a fegyverem és a lepcső felé tartottam. Daniel ereszkedett le hozzánk.

-Édes istenem! -ugrott a nyakába Lila és össze-vissza puszilgatta.

-El kell, hogy vigyelek innen titeket, lányok! Gyorsan-gyorsan, szedjétek össze magatokat!

-Christopher hol van?

Kérdésemet azonban figyelmen kívül hagyta Daniel.

- Gyorsan szedelőzködjetek!

-Daniel! Kérdeztem valamit! Hol van a férjem?

-Fogalmam sincs! Az utolsó kontaktom az volt vele, mikor gépágyúzták a tábort és a földön fekve üvöltötte, hogy vigyelek ki titeket innen. -mesélte pánikolva. Elöntötte az agyamat a rettegés. Sikítani akartam.

- Gépágyú? - Kérdeztem halkan, teljesen lefehéredett arccal. Megszédültem, el kellett, hogy kapjanak. Mikor pár perc múlva visszatért belém a lélek, már a földön feküdtem és mindenki fölöttem állt.

-Milyen gépágyú? Él még vajon? -ültem fel lendületből.

-Lassabban! Most ájultál el!

-Válaszolj már a kérdésemre, amit felteszek! -kiabáltam rá.

-Egy Gau-8 Avenger, vagy egy M61 Vulcan, nem tudom, valami hasonló. És nem akarok elhamarkodott következtetést levonni, szeretném azt hinni, hogy a százados halhatatlan, még ha tudom is, hogy sajnos nem! Nem sok esélyt látok rá, hogy élve kijön onnan, de van remény, érted? Amíg meg nem találjuk vagy így, vagy úgy, addig van remény! -fogta meg a vállam. Rázkódtam a sírástól.