Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

17 // Rossz út

Lance nyugodtan aludt az egyik szobában, egészen addig, míg meg nem érezte maga mellett Keith forgolódását. Először semmit sem látott, minden homályosan kavargott előtte, mivel még nagyon álmos volt. Azt sem értette, hogy úgy egyébként hogy került mellé Keith, mindenesetre ott volt és szenvedett, s ez fájdalmat okozott Lance-nek. Valahogy csak összeszedte magát, s óvatosan a hátára fordította a fiút, aki még erre sem ébredt fel, csak motyogott valamit tovább könyörögve.

– Keith! – rázta meg Lance finoman az alvó fiú vállát. – Gyerünk, ébredj fel! Ez csak egy álom, semmi baj nem lesz...

Elsőre hatástalanok voltak a szavai, hiába próbálkozott mindennel, Keith nem reagált semmire, csak szenvedett tovább, amit igazán szörnyű volt hallgatni, így Lance bele sem mert gondolni abba, hogy milyen lehetett átélni. Aztán valami történt. Az alvó fiú eleresztett egy elkínzott nyöszörgést, majd szinte teljesen mozdulatlanná derment, egyedül a mellkasa süllyedett és emelkedett ritmustalanul, s túl gyorsan. Lance aggodalma ijedtségbe fordult át.

– Keith? Keith jól vagy? – kérdezte óvatosan a kék oroszlán lovagja halkan, szinte már suttogva. Mivel választ most sem kapott, úgy döntött, hogy ideje tenni valamit. Már éppen készült volna felállni, hogy keressen valakit, aki tudna neki segíteni, mikor a mellette fekvő fiú váratlanul kinyitotta a szemét, s ijedten kiáltva ült fel, küzde minden egyes levegővételért, ami látszólag nem volt elég.

– Keith? – próbálkozott újra Lance, s picit közelebb csúszott a reszkető társa mellé. A fekete hajú riadtan emelte fel a fejét, s tekintetében félelem csillant, de csak pár percre, mert hamar felismerte, hogy ki is ült mellette.

– Lance – sóhajtott fel megnyugodva Keith, majd újra lehajtotta a fejét. – Sajnálom... Nem akartalak felkelteni... Én csak nem találtam a helyem és itt aludtam el, de...

– Semmi baj – szólt közbe szelíden Lance, megeresztve egy halvány mosolyt, s így végre eltűntek az aggodalom  ráncai a homlokáról. – Nem tettél rosszat, Keith. Akarsz az álomról beszélni?

– Segítene bármit is?

– Őszintén? – kérdezett vissza Lance fáradtan. – Nem tudom. Talán igen, talán nem. Nekem szokott, ha kibeszélhetem magamból, de nem tudom, hogy rád is hatással van-e ez.

– Lacront láttam – felelte szinte azonnal Keith. – Életben volt, de sebesülten és azt akarta, hogy segítsek neki. Könyörgött nekem, érted? Hallottam a kiabálásait, a szenvedését, de nem csináltam semmit. Csak álltam előtte, s figyeltem ahogy lassan elvérzik és végre csendben marad. Miért nem segítettem neki? Miért nem tettem valamit? Miért csak álltam és hallgattam a kínlódását?!

Lance nem tudta a válaszokat, de abban biztos volt, hogy a társának segítségre van szüksége. Ha Keith magára marad, akkor nagyon könnyen árthat magának, s annak végzetes következményei is lehetnek. Nem szólt semmit, csak még közelebb kúszott a sírástól remegő fiúhoz, s hátulról szorosan magához ölelte, nem törődve azzal, hogy Keith mennyire nem szerette az érintéseket. Nem mondott semmit ezután sem, mert nem volt biztos abban, hogy a szavak segítenenék, de ezek helyett gyengéden simogatta a hátát és haját is, néha elkalandozva a hollófekete tincsek között megbújó apró fülek környékén. Csak várt, reménykedve abban, hogy Keith meg tud majd nyugodni, s mindenekelőtt elfogadja az ő segítségét.

Szerencsére nem lett baj, ugyanis pár perccel később Keith váratlanul megmozdult, s az apró fiú minden szó nélkül Lance ölébe mászott, olyan kicsire összehúzva magát, amennyire csak lehetséges. Lance egy rövid pillanatra meglepődött, s nem is nagyon tudta, hogy mit tegyen, de aztán csak elmosolyodott, s még szorosabban ölelte magához a régi lovagot. Egyszer felemelte a fejét, mert megérezte valakinek a jelenlétét, s Lance egy alakot vélt felfedezni előttük az ajtóban. Csak Shiro volt az, aki szomorúan figyelte a szenvedő és lelki fájdalmával küzdő testvérét, de a szíve örült, hiszen valaki volt mellette. Lance talán itt határozta el, hogy örökké meg akarja védeni Keith-t.