Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

14 // Otthon

// Eközben a Földön...

A fiatal férfi magányosan ült a szobában, szinte ugyanabban a pózban bámulva a képet az ágya melletti éjjeliszekrényen, mint reggel. Akadtak ilyen napok az elmúlt években, hogy konkrétan ki sem lépett a szobájából, mert félt visszatérni a valóságba. Félt attól, hogy újra rossz híreket kap, s most már nincs vele senki, aki támogathatná a gyászban. Mindenét elvesztette.

A kép egy pillanatra megremegett a kezében. Halványan elmosolyodott, mikor meglátta a fotón lévő két alakot. Az egyikük magas volt, feketés hajjal és azzal a tipikus vidám és gondtalan mosolyával. A szemei csillogtak az élettől, s boldogan ölelte át a fogadott öccsét, aki szintén örömmel mosolygott a kamerába, noha nem igazán szerette, ha fotózták. A kisebbik haja szintén fekete volt, bár neki jóval hosszabb, s a egészen különleges, lilás szemei.

– Miért mentetek el? – kérdezte suttogva és a könnyeivel küszködve a férfi. – Miért hagytatok magamra?

Adam nem tudta a választ, valójában nem is ismerte. Több éve tartott már a reménytelen várakozás, s egyre inkább úgy érezte, hogy a csodák nem léteznek. Egy pillanatig még hitt benne, mikor Shiro újra a Földre érkezett. Oda akart menni hozzá azonnal, de senki sem engedte meg neki. Pedig beszélni akart vele, bocsánatot kérni, hogy nem tartotta be az ígéretét.

Miután Shiro elment a Kerberosra, Adam egy darabig jól volt. Keith volt ugyan az egyetlen, akivel szóba állt, de valamennyire még mosolygott és időnként a nevetésre is rá lehetett venni. Azonban a szép napok lassan elmúltak. Egy idő után Adam nem kereste Keith társaságát. Túlságosan emlékeztette arra az időre, mikor még Shiro velük volt. Ha a fiú kereste őt, arra hivatkozott, hogy nagyon elfoglalt és dolga van. Ha összefutottak valahol, mindig azonnal elsietett onnan. Egyszerűen félt, hogy az emlékek majd elöntik az elméjét, s a szíve újra hasogatni kezd azzal az elviselhetetlen fájdalommal.

Persze, továbbra sem lett jobb minden. Azzal, hogy Keith elől is elzárta a lelkét csak még magányosabb lett, ráadásul a lelkiismerete is folyamatosan kínozta. Ha meglátta a fiú szomorú szemeit, ha meghallotta a megtört hangját. Érezte magán a fekete hajú tekintetét, s párszor már ott tartott, hogy odamegy hozzá, s megöleli. Csak vigasztalni akarta úgy, mint régen, mikor alig nyolc évesen elesett egy kőben. Vissza szeretette volna kapni a múltat, mert az sokkal jobb volt, mint a jelen.

De erre nem volt lehetősége. Az idő kereke forgott tovább, az évek teltek egymás után, s Adam csak nézte, ahogy minden jó eltűnt az életéből. Keith megváltozott, s Adam tudta, hogy már elkésett. Hiába kereste újra a fiút, Keith már nem várt rá, régen feladta, hogy egyszer olyan lehet majd minden, mint régen. Elfordult a kérések elől, és a saját útján indult el. Egy rövid összetűzés során sikeresen kiutasította magát a Garrisonról. Adam próbált küzdeni érte, körbejárta az összes vezetőt a bázison, de egyikük sem engedett. Mindenki azt állította, hogy a fiú nem való oda, hogy nincsenek meg hozzá a képességei, ami persze egyáltalán nem volt igaz. Keith volt a legjobb diák, s ezt ők is tudták.

Adam sóhajtva az ágy melletti szekrényre tette a képet, majd lassan visszafeküdt a paplan alá. A Nap addigra már lement, s a helyét átvette a Hold. Az apró égitest sápadt fénye pont a férfi sovány alakjára sütött rá, s a magányos helyre az ágy másik oldalán. Arra a pontra, ahol már évek óta nem feküdt senki. Shiro helyére.

– Hol vagytok már ilyen sokáig? – suttogta Adam a sötétségnek. A hangjában szilánkosra tört valami, ahogy a tekintetében is. Szemeiből lassan indultak meg a könnyek, mind oly' csillogón, mintha csak apró drágakövek lettek volna.

Mert Keith is eltűnt ugyanúgy, mint Shiro. Miután a férfi visszatért a Kerberosról, Keith volt az egyik a diákok között, aki segítette a szabadulásban a bázisról. Együtt találták meg a Kék Oroszlánt, s együtt tűntek el a végtelen űrben minden szó nélkül.

Adam magányosan húzta össze magát az ágyon, teljesen belebújva a takaróba. Minden éjszaka fázott, mióta Shiro másodszorra is eltűnt. Hiába volt nyár, hiába volt télen bekapcsolva a fűtés, Adam képtelen volt felmelegíteni a lelkét. Semmi nem tudta már boldoggá tenni. Az élet apró örömei eltűntek, helyüket pedig átvették a démonok.

Adam már majdnem elaludt, mikor egy fényes jelenség bukkant fel a szobája közepén. Először egy alaktalan maszkag volt, és csak mozgott ide-oda a falak között, de egy idő után kezdett átalakulni. A férfi némán ült fel az ágyban, s kissé ijedten figyelte a fényt, ami teljesen váratlanul jelent meg a helyiségben. Leginkább arra tudott gondolni, hogy csak képzelődik.

Az alak közben elnyerte a végleges formáját, s mikor Adam felé fordult, a barna hajú döbbenten esett vissza takaróra, ahonnan alig egy másodperccel ezelőtt állt fel. Keith állt előtte. Az a Keith, aki eltűnt. Az, aki sosem bocsátott meg neki a tettei miatt. Az, akiről mindenki azt hitte, hogy halott.

– Keith? – kérdezte halkan Adam. – Te vagy az? Tényleg?

Keith fénye egy pillanatra megvillant, a tekintete pedig ijedtre váltott, de mikor felismerte a szobát, s a helyiségben lévőt is, azonnal megnyugodott, bár szomorúvá vált.

– Keith? Miért nem válaszolsz?

Adam szeretett volna közel menni a fiúhoz, de annyira meglepte az esemény, hogy egyszerűen nem tudott megmozdulni. Csak ült az ágyán, s figyelte, ahogy Keith közelebb sétált hozzá, majd finoman a vállára tette a kezét, amit Adam meg sem érzett. Ugye Keith nem egy... szellem? A fekete hajú arcán egy vékony könnycsepp csordult le, de egyáltalán nem zavarta, nem nyúlt oda, hogy letörölje.

– Kérlek... – Keith ennyit tudott mondani, nem többet. A hangja alig volt több suttogásnál, s olyan gyengének tűnt, mint egy haldoklónak.

– Mi a baj? Mi történt? Hol vagy? – támadta le Adam ezernyi kérdéssel, de mikor a fiú után akart a nyúlni, a jelenség egyszerűen köddé vált, s újra egyedül találta magád a csendes és sötét szobájában. Nem volt vele senki.

Adam...

//\\

Hey!

Tudom, végtelen sok ideje volt utoljára rész, de valahogy nem sikerült azt összehoznom, amit szerettem volna. Most viszont nagyjából sikerült, s remélem örültök annak, hogy egy kicsit mást is láthattok, nem csak az Űr történéseit.

Van itt még valaki?