Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

24 // Szellemek éjszakája

Napok teltek el eseménytelenül. Keith hol jobban volt, hol megint elvesztette minden maradék erejét. Csak az tartotta a barátaiban a reményt, hogy még élt és lélegzett, de gyenge maradt végig, mint a tavasz első napsugara. Valaki mindig strázsált a fiú ágya mellett, hogy ne legyen egyedül, s ne történjen vele semmi baj. Legtöbbször persze Lance és Shiro ült ott, egymást váltva időnként. Semmi pénzért el nem hagyták volna őt, még valami történik.

Most Lance volt soron, de már reggel óta, s már estére járt az idő, így az ifjú paladin félig Keith ágyán feküdve pihent, kezével egy pillantra sem eleresztve a társa vékony és hűvös ujjait. Nem aludt mélyen, minden zajra, neszre és suttogásra felriadt, készen arra, hogy kardot rántson. Keith ezzel szemben mindig olyan mély álomba merült, hogy olykor alig tudták felkelteni, így aztán egy idő után nem is nagyon próbálkoztak vele, csak ha igazán sürgős volt. A fiú elmondása szerint alvás közben annyira nem érezte a fájdalmait, s utána mindig erősnek érezte magát, még ha csak pár órára is.

Keith szobájának ajtaján túl heves tanácskozás folyt. Kolivan próbálta észhez téríteni a lovagokat, kevés sikerrel.

– A mi lehetőségeink végesek! – mordult fel a galra. – Megpróbáltunk mindent, s semmi sem javít az állapotán. Be kell látnotok, hogy nem volt jó döntés visszahozni a halálból!

– Nem fogjuk megölni – felelte Shiro nyugodtan, de tisztán hallatszott a hangjában az elfojtott harag, s a szemei is lángoltak. – Senki sem látta, hogy ez fog történni vele. Se te, se mi.

– Végig kellett volna gondolni rendesen! Az eszetekbe sem jutott, hogy feltámadva a jel is visszatér?!

– Nem hibáztathatsz minket azért, mert nem akartuk elengedni a legjobb barátunkat! – szólt közbe váratlanul Hunk.

– Keith a testvérünk! – lépett oda Pidge is, teljesen egyetértve a társával.

– Ezzel akkor is csak szenvedést okoztatok neki – rázta meg a fejét Kolivan, de egy fokkal már halkabban és nyugodtabban.

– Nem tudtuk, hogy ez fog történni – sóhajtott fel Allura, aki ezidáig csak némán hallgatta a vitát. – Ha sejtem, ha tisztában vagyok vele, hogy ennyi bajt okozhatok neki, akkor meg sem próbálom. Nekünk is fáj, hogy ilyen állapotban van, Kolivan.

– Megértem – bólintott a magas férfi. – Megértem, de nem fogadom el. Mióta hozzám került, a kölyök az én felelősségem. Többet köszönhetek neki, mint azt ti el tudjátok képzelni. Nem ezt érdemli.

– Nem, ez igaz. De tudnátok kicsit csendesebben "beszélgetni"? – Lance némán jelent meg az ajtóban. Látszott rajta, hogy mennyire kialvatlan és nyugtalan.

– Bocsánat – felelte Shiro, majdnem suttogva. – Hogy van Keith?

– Még alszik – dőlt neki Lance az ajtófélfának. – De rosszabbul néz ki, mint korábban. Egyre gyengébb.

– Én talán tudok nektek segíteni.

Mindenki egyszerre fordult meg a furcsán ismerős, mégis szinte már ismeretlen hangra. Egy magas galra harcos állt a folyosó végén, köpenyes-csuklyás ruhában, ami mindenét eltakarta. Egyedül az ezüst szemei villantak ki.

//\\

Lance bármit megadott volna azért, hogy Keith újra jobban legyen, de mikor a számukra arctalan fickó felajánlotta a segítségét, teljesen elbizonytalanodott. Mit tegyen? Kifogytak minden lehetőségből, már lehet, hogy ő volt az utolsó esélyük. De mi van akkor, ha csapda? Ez az idegen amennyire ők tudták akár meg is ölheti Keith-t, miközben segít neki.

– Előbb lássuk az arcod – felelte Lance végül, megszakítva a néma csendet. Úgy tűnt, mindenki az ő válaszára várt.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte az idegen nyugodtan. – Lehet nem fog tetszeni az, ami a szemed elé kerül.

– Csak csináld! – mordult fel a kék paladin, de nem volt nehéz észrevenni rajta a hezitálást.

A köpenyes bólintott egyet, majd lassan elhúzta a csuklyát a fejéről. Mindenki meglepetten kapott levegő után, mindenki kivéve Kolivant. Volt is okuk a csodálkozásra, ugyanis a halottnak hitt Lacron állt előttük, bár nem abban a formában, ahogy elváltak tőle. A fiú haja teljesen fehérre vált, még a fülei is elvesztették az eredeti színűket. Sebek és hegek ezrei karcolták össze és vissza az ifjú harcos arcát, s lényegében egész testét. Mégis, a szemeiben valami barátságos fény ült, nem pedig az árulás vörös csillogása, amit utoljára láttak.

– Lacron? – Shiro hangja vágta ketté a csendet, kicsit reszketve a némaságban.

– Igen – bólintott a fiú. – Így már megengeded, hogy segítsek?

Lance nem tudta, hogy mit kezdjen a felé irányított kérdéssel. Abban sem volt biztos, hogy örül-e Lacron visszatértének. Persze, Keith valószínűleg jobban lesz ezután, de talán megint a társát választja, s Lance egyedül marad majd... A szíve minden egyes pontjával elkergette volna a harcost. De nem. Nem tehette meg ezt a többiekkel. Számítottak rá.

– Menj – lépett hátrébb a szobába, hogy Lacron be tudjon menni az ajtón.

Keith továbbra sem tért magához, csak aludt tovább sápadtan és gyengén, újra és újra nyöszörögve egy-egy fájdalomhullám miatt. Lacron csendesen szelte át szobát, majd minden szó nélkül leült az ágyra, s a bal kezét végig húzta a régi lovag teste fölött. Egy aggodalmas ránc jelent meg Lacron homlokán, de ezen kívül kifejezéstelen maradt az arca. Végül a fiú Keith nyakára tette a kezét, közvetlenül a jel fölé, s abban a pillanatban az ő mintája is felvillant.

Keith testén végigszaladt egy rövid remegés, mire Lance és Shiro egyszerre mozdult, de egyikük sem mert beleavatkozni a történésekbe. Talán Lacron tényleg segít nekik. Talán minden rendbe fog jönni, s Keith jobban lesz.

– Az én jelenlétem ide kevés – sóhajtott fel Lacron, ellopva a reményt mindenki lelkéből. – Vissza kell vinni őt a Földre. Ha nem kerül oda minél hamarabb, én sem tudok neki segíteni.

//\\

Heyyy!

Lacrooon *-* my baby boy! Yupp, visszatért a gyermekem. Ahhhw, de még nem végeztem itt a sötét dolgokkal.