Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

7 // Beszélgetés

Shiro magányosan sétált a folyosókon. Mindenképpen meg akarta találni a testvérét. Az elmúlt három évben nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá. Keith mindig az eszébe jutott. Nagyon hiányzott neki, s egyáltalán nem akarta elengedni. Sejtette, hogy Keith el akart menni. Az eltűnése előtt is furcsán viselkedett, de akkor Shiro betudta annak, hogy csak a galra vére miatt. Nem mert másra gondolni.

Aztán Keith elment. Otthagyta őket, s Shiro tudta, hogy részben a saját hibája miatt is. Nem volt mellette, nem támogatta, nem éreztette vele a szeretetét. Egyedül hagyta, s nem törődött vele. Szinte elfelejtette. Pedig megígérte neki, hogy soha nem fogja feladni őt. Végül megszegte a szavát. Shiro egyszerűen csak nem tudta, hogyan reagáljon Keith új tulajdonságára. Nem volt vele baja, viszont hirtelen érte.

Ahogy sétált tovább, a keresett fiút is megtalálta. Keith egy ablakban ült, talán a legsötétebb folyosón. Az üvegen keresztül bámult kifelé, szinte pont úgy, mint az első találkozásuk alkalmával. Shiro nagyon jól emlékezett arra a napra.

– Szia, Keith – sóhajtott fel Shiro, s leült a fekete hajúval szembe. Keith nem nézett rá, de Shiro nem bánta, hiszen így legalább alaposan megfigyelhette. A három év alatt sokat változott. Jóval soványabb és sápadtabb volt. A haja is hosszabb lett valamivel, de az nem olyan látványosan. A bőrén régi hegeket vett észre, a szeme fehérje pedig sárgán villogott. Keith fülei most szomorúan álltak a tincsek között, de Shiro látta már vidámnak is őket, bár csak egy rövid pillanatra.

– Mit szeretnél? – Keith hangja már az első szónál megtört, de a fiú nem törődött vele. Túl fáradt volt addigra.

– Beszélgetni veled – vágott bele azonnal a magasabb. – Nagyon hiányoztál, Keith.

– Kétlem – emelte fel a fejét lassan Keith. – A galra létem miatt inkább örültetek annak, hogy elmentem. Főleg a hercegnő. Nem okoztam gondot...

– Miről beszélsz? – szakította félbe Shiro. – Minden egyes nap kerestünk. Sosem adtuk fel, hogy valahol megtalálhatunk téged. Mindenkit megviselt az eltűnésed.

– Akkor most már tudod, hogy milyen volt a Kerberos után – nézett a szemébe mélyen Keith.

– Te is tudod, hogy nem úgy akartam – sóhajtott fel Shiro.

– Tudom – biccentett a kisebbik. – De attól még szörnyű volt! Látni, ahogy Adam lassan összetört, s nem foglalkozott semmivel... Velem se. Egyedül maradtam.

Adam említése régi sebeket tépett fel Shiro szívén. Nagyon hiányzott neki a fiú, s bármit megadott volna azért, hogy egy órára újra lássa, vagy beszéljen vele. Azonban most nem gondolhatott arra. Keith-nek szüksége volt rá.

– Most már itt vagyok újra, Keith – fogta meg óvatosan a fiú vállát, mire Keith egy kicsit megrándult.

– De hol voltál akkor? Hol voltál a három év alatt? Hol voltál, mikor Lacron sem tudott segíteni rajtam? – kérdezte Keith halkan, s a könnyei megindultak az arcán. Nem bírta tovább. Nem volt elég erős.

Shiro szorosan magához ölelte a remegő fiút. – Sajnálom! Nagyon sajnálom, Keith...

Keith kivételesen nem húzódott el. Még jobban sírva bújt a védelmező karok közé, s új szorította magához a – nem vérszerinti – testvérét, mintha az élete múlt volna rajta. Nem érdekelte, ha meglátják. Számára csak ez a pillanat volt fontos, amire már évek óta várt.

– Maradj még – suttogta gyermeki hangon Keith, s még jobban ölelte magához a másik fiút. – Maradj itt örökre...

– Te nem jönnél vissza hozzánk? – kérdezte halkan Shiro, kicsit talán félénken is.