Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

13 // Halvány érzelmek

Lance magányosan járkált a bázis környékén. Lacron elmesélt nekik nagyjából mindent arról, hogy Keith miként tett szert az átváltozás erejére. Miután másodjára is fogságba esett egy galra hajón, s Lacron nem volt vele, Keith sokkal inkább ellenkezett, hiszen már senki fájdalmát nem látta. Hagyta, hogy Haggar és a bérencei a létező legrosszabb dolgokat próbálják ki rajta. Egyszer sem lépett fel ellenük pedig megtehette volna. Lance egyáltalán nem értette, hogy miért. Mármint, inkább fogalmazzunk úgy, hogy sejtette az okát, de nem akarta elhinni. Tudta, hogy nem úgy viselkedtek vele régen, mint ahogy kellett volna. Nem vallotta be, de hiányzott neki a fiú társasága az elmúlt három évben. Nem csak azért, mert nem tudott kit hibáztatni, hanem mert valójában nagyon is sokat jelentett számára Keith. Többet annál, mint amennyit a csapat többi tagja felé mutatott.

Az, hogy végre megtaláltak őt, egyszerre zaklatta fel Lance-t, s tette boldoggá. Örült, mert már nagyon hiányzott neki, s részben saját magát is hibáztatta a történtek miatt. Viszont  maga a helyzet, hogy Keith konkrétan hozzá volt kötve a társához – aki nem mellesleg még jól is nézett ki – egy újfajta érzést engedett szabadjára Lance lelkében, s nem éppen jót. Tulajdonképpen féltékeny volt, s most kivételesen nem Keith-re. Az ő szemében Lacron tökéletes volt, s az a barát – vagy éppen több –, amit ők, s maga Lance sem tudott megadni a régi lovagnak. Egy biztos társra lelt Lacron személyében, egy olyan személyre, aki nem adja fel őt, s betartja a szavát.

Lance meg akarta változtatni a múltat. Elhagyni az ostoba rivalizálást, s egyszerűen csak örülni annak, hogy Keith az ő oldalukon áll. A keresés alatt nem egyszer jutott az eszébe az, hogy talán Keith a galrák mellé állt. Egyáltalán nem hibáztatta volna érte a fiút, hiszen megtehette volna. Elhagyták, s elfordultak tőle, mikor szüksége volt rájuk. Lance ezt tudta jól, s meg is értette. De most újra megtalálta, s Lance úgy érezte, hogy visszakapta az egyik elveszett darabját. Teljesnek vélte magát, jobbnak, mint bármikor.

– Mibe keveredtél már megint, Keith? – sóhajtott fel halkan Lance, miközben a távoli eget figyelte.

– Csak a szokásos – felelte valaki a háta mögött. Lance a lehető leggyorsabban fordult meg, s nagy meglepetésére Keith volt az, aki hozzászólt.

– Keith! – mosolyodott el halványan a kék lovag. – Lacron már hiányolt téged, hol voltál?

– Csak tettem egy kört a bázis melletti erdőben – felelte a fekete hajú. – Farkasként kell egy idő, mire minden visszaáll bennem a normálisra.

– De... Jól vagy?

– Persze – bólintott Keith. – Mint mindig.

– Akkor nem – sóhajtott fel Lance halkan.

– Miből gondolod? – kérdezte Keith, miközben leült a földre, s Lance hamarosan követte a példáját.

– Csak sejtem, hogy nem vagy jól. Túl sok mindenen mentél keresztül. Olyan dolgokon, amiken nem kellett volna. A fogság, a kínzások...

– Tehát Lacron mindent elmondott?

– Elvileg – biccentett tétován Lance.

– Nem kellett volna – rázta meg a fejét, miközben a talajt bámulta. – Jobb volt addig, míg nem tudtátok a múlt történéseit.

– Segíthettünk volna – mondta Lance.

– Igazán? – nézett rá Keith, összetört tekintettel. – Azok után, hogy elfordultatok tőlem? Senki sem akarta elfogadni a tényt, hogy félig galra vagyok. A ti szemetekben nem voltam más, csak egy szörnyeteg! – morogta az utolsó sorokat. Keith fel akart állni, elmenni onnan olyan gyorsan, ahogy csak lehet, de Lance elkapta a karját, s finoman visszahúzta a földre.

– Nem mindenki. Shiro nem csinált mást, csak téged keresett. Minden egyes nap saját magát hibáztatta, s csak azt hajtogatta, hogy nem akar téged is elveszíteni. Pidge és Hunk szintén utánad kutattak, ráadásul Pidge még közben Matt keresését sem adta fel. Nagyon hiányoztál neki. Allura és Coran pedig az űrt vizsgálták el minden egyes nap, hátha találnak valami nyomot, ami arra utal, hogy ott voltál.

– És te? – kérdezte Keith, s a harag már kiveszett a hangjából.

– Én? Én sajnálom – felelte Lance, felnézve az égre. – Sajnálom, hogy annyi éven át folyton bántottalak. Miután elmentél, rájöttem, hogy hülyeség volt. Nem kellett volna. Ostobán viselkedtem, eszembe sem jutott, hogy neked ez milyen lehet. Egyszer sem.

– Ne edd magad – tette a kezét Keith a mellette ülő vállára. Lance meglepetten pillantott rá. – A múlt azt hiszem már nem igazán számít. Nem tudsz tenni semmit az ellen, ami már megtörtént.

– De attól még ugyanolyan rossz – ellenkezett Lance. – Én nem érzem jól magam amiatt, hogy bántottalak. Rossz és értelmetlen.

– Én azt szeretném, hogy ne vádold magad.

– De miért, Keith?

– Mert társak voltunk – mosolyodott el halványan a fekete hajú. – Ez számít valamit, nem?

– Azt hiszem – sóhajtott fel Lance. – De attól még fáj ugyanúgy.

– De én haragudtam rád. Nem is utáltalak. Rosszul esett, ez tény. De a társam voltál, s talán egy jó barát is.

– Csak voltam? – emelte fel a fejét Lance.

– Igen – bólintott Keith, majd felállt, s elindult visszafelé a bázisra. Arról azonban nem tudott, hogy Lance látta a reménykedő mosolyát, s kissé furcsán csillogó szemeit is.

A bázison belül volt valaki más is, aki figyelte őket. Lacron az ablaknál állt, a mellkasa előtt összefont kézzel. A lelke egyik fele boldog volt, hiszen tudta nagyon jól, hogy Keith mennyire hiányolta a kék lovagot, viszont rosszul is érezte magát. A társa túl sokat szenvedett miattuk. Nem akarta, hogy a múlt újra visszaköszönjön.

Kicsit félt is, hogy talán Keith majd meggondolja magát, s visszatér a Voltronhoz. Persze, korábban azt mondta, hogy egyáltalán nem bánná, ha így tenne, de az igazság az volt, hogy már nem tudná elengedni a fiút. Ők társak voltak, minden tekintetben. Az, hogy Keith elmenjen például a végtelen űr másik felébe nélküle, egyszerűen elképzelhetetlen volt számára. Bele sem akart gondolni.

Az ismeretlen, ijesztő érzés és egyben fájdalom újra összeszorította a szívét. Mióta rövid időre újra megjárta a galra hajókat, gyakran érezte ezt a különös valamit. Egyáltalán nem volt kellemes érzés, szívesen megszabadult volna tőle, de nem volt menekvés. Igyekezett titkolni Keith előtt, mert nem akarta, hogy a fiú aggódjon miatta, de sejtette, hogy bizonyos mértékben ő is megérezte a fájdalmát és félelmét. 

– Sajnálom, Keith – suttogta szomorúan Lacron, miközben az ezüst szemei egy pillanatra vörösen villantak fel. – Nem engedhetem meg, hogy újra bántsanak téged...

//\\

Hey!

Ez most egy fokkal rövidebb, mint a többi, de már nem tudtam tovább húzni. Ha megteszem, még idő előtt lelövöm a poént, az még nem lenne túl szép. ^^ Nos, remélem ez a rész is tetszeni fog! :3