Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

22 // Átok

Úgy tűnt, hogy minden rendben van. Békés napok köszöntek a kis csapatra, Keith pedig egyre erősebb lett, bár elég lassan. Sokat járt az erdőbe, gyakorolt a bázison. Ugyan még mindig úgy gondolták többen is, hogy túl hamar vágott bele a visszatérésbe, de már nem állították le, hanem csak csendben figyelték őt. Nem lett volna semmi értelme annak, hogy bezárják valamelyik szobába, mert Keith mindenhonnan tudta, hogyan jusson ki.

Csendes és békés napok követték egymást, mégis olyan volt ez, mint a vihar előtti csend. Mély és fojtogató, szinte menekülni sem lehetett előle. Valami készült a háttérben, s senki sem tudta, még csak nem is sejtették, hogy mi. Arra, ami nyilvánvaló lett volna még gondolni sem mertek. Hiszen ugyan mi igazán rossz történhetett volna? Maximum annyi, hogy a galrák újabb támadást intéznek ellenük, esetleg egy bolygó segítséget kér.

A valóság ennél sokkal vészjóslóbb volt.

Olyan napnak igérkezett, mint a többi. Lance magányosan kavargott a bázis végtelen folyosóin, miközben mindenfelé Keith-t kereste. Szüksége volt a fiú morcos és morgós személyére, ráadásul aznap még egyszer sem látta őt, holott már estére járt az idő. Senki sem tudta megmondani neki, hogy merre találhatná meg a volt társukat, így csak elindult egy véletlen irányba, hátha szerencséje lesz. Végül célba is ért, csak nem úgy, ahogy eredetileg akart.

Nem sokkal Keith szobája előtt járhatott, mikor egy mozdulatlan testet vett észre a földön. Először nem ismerte fel, hogy ki lehet az, de aztán meglátta a furcsán ismerős, kissé kócos fekete hajat és rögtön összeállt a kép a fejében.

– Keith! – szaladt Lance ijedten a fiú mellé, s óvatosan a hátára fordította a földön fekvőt. – Gyerünk, térj magadhoz! Kérlek, ne tedd ezt velem!

Mikor Keith sehogy sem reagált a hangjára, nem mozdult és nem is ébredt fel, Lance csak még rémültebbé vált. Fogalma sem volt arról, hogy mit tehetne, így végül segítségért kezdett kiáltozni, hátha meghallja a hangját valaki, s közben hiábavaló harcot vívott a könnyeivel, amikor sorra kezdtek leperegni az arcán. Félt, hogy Keith újra haldoklott és ezúttal talán nem tudják majd megmenteni. Elmegy, s nem tér vissza többé. Válaszként a kiáltásaira Thace érkezett meg, majd mikor meglátta őket a földön, már sietett is melléjük.

– Mi történt, Lance? – kérdezte aggódva a pengés.

– Nem tudom – rázta meg kétségbeesetten a fejét a lovag. – Már így találtam rá, s azóta sem tért magához!

– Jól van, vigyük a gyengélkedőre, rendben?

Lance nem is bajlódott azzal, hogy válaszoljon valamit, helyette inkább gyorsan felállt, s könnyedén felkapta a földről Keith-t. A fiatal harcos próbált nem arra gondolni, hogy milyen könnyűnek érezte a társát, s inkább csak arra koncentrált, hogy pozitív maradjon. Miközben némán követte az előtte haladó hatalmas galrát, az egyik folyosóról befutott Hunk és Pidge is, akik szintén meghallották Lance korábbi segélykérését, csak nem voltak a közelben.

– Mi történt? – kérdezte félve Pidge.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Lance, s pár könnycsepp megint elszabadult. – Semmit sem tudok, de minden rendben lesz, oké?

Pidge és Hunk csak bólintani tudott. Még túl frissek voltak az emlékek a halott Keith-ről, a mostani helyzet pedig nem sokat segített. A fiú annyira mozdulatlan és élettelennek tűnt Lance enyhén remegő karjaiban, hogy semmi reménykeltő szó nem jutott az eszükbe.

– Megyek, megkeresen Shirót – szólalt meg halkan Hunk, mikor a gyengélkedőhöz értek. – Neki is tudnia erről.

– Köszönöm – bólintott felé Lance sietve, majd belépett a helyiségbe Thace és Pidge után. Az idősebb utasítására az egyik ágyra helyezte a továbbra is eszméletlen társát, de nem ment el mellőle. Ott marad a közelébe, s nem is tervezte, hogy elmegy onnan. Félt, hogy valami baj történne akkor, ha magára hagyná a fiút.

– Tudsz valamit, Thace? – kérdezte Pidge, akinek feltűnt a férfi komor és kissé ijedt ábrázata. Lance-nek fel sem tűnt.

–  Nem vagyok olyan képzett ilyen téren, mint Ulaz, de láttam már ilyesmit.

– És? – sürgette stresszesen Lance.

– Olyan ez, mint valami átok – sóhajtott fel Thace. – Mikor Lacron meghalt, Keith lelkének egy része is eltávozott. Aztán megölték őt is, s Keith végre megnyugodhatott. A nyakán lévő jel úgymond kikapcsolt. Azonban azzal, hogy a hercegnő visszahozta az élők közé, felbontotta a természetes egyensúlyt, a jel újra aktívvá vált, s most Keith issza meg a levét. A törött lelke újra meg akarja találni Lacront, de mivel ő halott, Keith lassan el fog sorvadni, míg végül nem lesz más, csak egy üres test, amiben kihunyt az élet.

– De ez miért nem történt meg korábban? – kérdezte pár perc csend után Lance. – A halála előtt Keith jól volt, te is láttad!

– Fogalmam sincs – rázta meg lemondóan Thace. – Az már számomra is éppolyan zavaros, mint nektek.

//\\

Shiro éppen a végtelen űrt bámulta igen megfontoltan és elmerengve, mikor Hunk lélekszakadva berontott hozzá, s zihálva megállt az ajtóban. Azonnal tudta, hogy valami nagy baj történt, de félt rákérdezni. Nem akarta tudni, szeretett volna még pár perc békét, mielőtt a háború hullámai újra összecsapnak a feje felett.

– Mi történt?

– Keith. – Hunk csak ennyit felelt, de az idősebbnek ennyi is elég volt.

– Ugye még él?

//\\

Ahhw, olyan reménykeltő részeket tudok írni... :c

Ugye tetszik? ^-^