Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

25 // Új sebek

Lance teljesen kimerült volt. Több napja nem aludt már rendesen, pedig mindenki azt kérte tőle, hogy egy kicsit végre pihenjen, legalább akkor, mikor Keith sincs magánál. De nem, Lance nem tett semmit. Képtelen volt elhagyni a fiú szobáját, s nem merte lehunyni a szemeit, mert félt, hogy valami bajra ébred fel. Félt, hogy Keith talán már nem lesz vele legközelebb. Nem akarta újra elveszíteni, így aztán nem mert elaludni. Nem mintha persze a többiek olyan sokat pihentek volna az elmúlt napokban.

Shiro hasonló életmódot folytatott, mint Lance. Ő sem aludt semmit, s szinte minden percét Keith szobájában töltötte a testvére mellett, bár ő azért időnként pihent egy kicsit, általában valamilyen kényelmetlen pózban, összegömbölyödve a székben. Hunk és Pidge többnyire egymásban tartották a lelket, naponta háromszor, néha négyszer is benéztek a fiúkhoz, de azért figyeltek saját magukra is, s nem hagyták, hogy az aggodalom teljesen tönkretegye őket. Allura és Coran, nos ők egész egyedien dolgozták fel ezt az egészet. Természetesen aggódtak a néhai lovagjukért, de túl sok időt nem töltöttek vele. Inkább arra koncentráltak, hogy megtalálják a leggyorsabb és legbiztonságosabb utat a Földre, illetve felkészüljenek egy esetleges támadásra, ha galra hajók kerülnek a közelükbe. Aztán ott volt még Matt is, persze. A fiú Lacron visszatérte óta kevesebb időt töltött a Marmora bázisán, csak néha bukkant fel, akkor is rövidebb időre. Látszott rajta, hogy megviselték a korábban történtek, s így visszatért a lázadókhoz, hogy végre visszarázódjon a saját szerepébe. Azonban kapcsolatban maradt a lovagokkal, s folyamatosan kérdezgette őket, hogy van-e valami változás.

Mindenki nyugtalan volt, főleg azóta, hogy Lacron betette a lábát a bázis épületébe. A fiú váratlan felbukkanása sok kéretlen beszélgetést eredményezett a Marmora vezetőjével. Kolivan jó darabig hárította a kérdéseket, s tagadott mindent, de aztán lassan feladta, s beismerte, hogy mindvégig tisztában volt azzal, hogy Lacron életben volt.

Elmondta, hogy mikor a halála előtt Lacron visszatért a bázisra, az nem a fiú volt, hanem egy igazán tökéletes klón, amit többnyire a valós Lacron fogvatartott és leláncolt elméje irányított, hogy minél hitelesebb legyen. Azonban volt pár teljesen józan pillanata is, s az egyik ilyen alkalmával mondta el Kolivannak, hogy mi is történik valójában. Egyikük sem merte ezt az egészet továbbadni Keith-nek, így többnyire stresszes napok követték egymást.a fiú párszor magához tért, amit jó jelként könyveltek el, ugyanakkor Keith érezte, hogy valami baj vam, s folyton kérdezgette a társait, akik persze semmit sem feleltek neki.

Lance utálta ezt a helyzetet. Nem akart hazudni a fiúnak, de nem volt biztos abban, hogyan fog reagálni Keith, ha meglátja a halottnak hitt társát. Kicsit talán félt is attól, hogy volt paladin majd Lacront választja. Igen, Lance némiképp féltékeny volt, amiatt rosszul is érezte magát, hiszen úgy vélte, hogy nem sok oka volt rá. Lacron és Keith közel voltak egymáshoz, de teljesen más értelembe, nem igaz? Nem szerették egymást úgy... ugye?

Lance halkan felsóhajtott. Már nem voltak túl messze a Földtől, ott talán minden rendbe jöhet. Találkozhat végre újra a családjával, s mindenki kicsit maga mögött hagyhatja a háborút. Egészen addig, míg a Galra meg nem találja őket, hiszen akkor újra fel kell venni a fegyvert és kilépni a biztonságos menedékből. Lance-t mégis egy szörnyű érzés kerülgette, ami mindig visszatért Keith állapotára. Hiába volt többet magánál azóta, hogy Lacron a közelében volt, a szervezte egyre gyengébb lett. Ha nem sietnek, talán nem tudják majd megmenteni.

//\\

Adam feszülten várakozott. Alig egy órával ezelőtt fogtak el egy üzenetet, miszerint valami Voltron tart feléjük. Először arra gondoltak, hogy veszélyt jelentenek rájuk, s készek lettek volna arra, hogy tüzeljenek, de aztán Sam Holt felvilágosította őket arról, hogy ők nem az ellenség. Így tudta meg Adam, hogy a közeledő hajón ott van Keith és Shiro is. A családja.

Nem sok értelmes adatot tudtak kihalászni az üzenetből, mindössze annyit, hogy jönnek és segítségre van szükségük. Adam azonban ezzel nem is törődött, csak az volt neki fontos, hogy újra lássa a szeretteit, s végre bocsánatot kérhessen Keith-től, akit utoljára csak szellemként látott a szobája közepén. Az ominózus este óta egyszer sem jelent meg neki a fiú, Adam azonban ettől nem érezte jobban magát, továbbra is rossz érzése volt.

Lehet, hogy valaki megsérült, akár haldoklik... Talán pont Shiro vagy Keith. Adam bele sem mert gondolni abba, hogy bármelyikük is halott legyen, mert tudta, hogy azt nem élné túl. Csak annyit akart, hogy ott álljanak előtte újra, s szorosan magához ölelhesse őket úgy, mint régen. Már a puszta látványuk is elfeledtette volna vele a sok évnyi szenvedést, amit nélkülük élt át.

Adam addig járkált fel-alá idegességében, míg a Voltron viharvert hajója meg nem érkezett. Útközben belefutottak egy csapat galrába, de sikeren legyőzték őket, csak némi apró sérülést szereztek maguknak. Adam nem mert odamenni, pedig legszívesebben letépte volna az ajtót, ami elválasztotta a családjától, de félt, hogy talán nem azt fogja ott találni, amiben reménykedett. Sam hasonlóan feszülten állt mellette, de mikor a lánya – Katie, ha Adam emlékezete nem csalt – kilépett a hajóból, a férfi azonnal elmosolyodott, majd előreszaladt.

Adam lassan követni kezdte őt, szaladni egyáltalán nem mert. Aztán hirtelen megfagyott körülötte a világ, eltűnt előle mindenki, csak egyetlen egy embert látott. Valakit, aki már nem úgy nézett ki, mint régen, de Adam bárhol felismerte volna. Shiro a végletekig kimerültnek látszott, ahogy ott állt nem sokkal Adam előtt. Teljesen fehér haját össze-vissza fújta a szél, s Adam figyelmét a fiatal férfi robotkarja sem kerülte el. De valójában Shiro szemei voltak azok, melyek megijesztették a szemüvegest. Még messziről is látta bennük a félelmet és aggodalmat, a fájdalmat, amit valószínűleg csak egy valami okozhatott.

Adam nem tétovázott tovább. Futni kezdett a rég látott szerelme felé, olyan sebességgel, amiről nem is tudta, hogy képes rá. Nem volt köztük nagy a távolság, Adam számára mégis úgy tűnt, mintha egy évig szaladt volna. Mikor odaért, minden szó nélkül magához rántotta Shirót, s csak ölelte némán, miközben az eddig hősiesen visszatartott könnyei végigcsorogtak az arcán.

– Adam!

Adam nem hallotta a nevét, de érezte, ahogy Shiro kimondta azt a rövid szót. Nem akart elválni tőle, nem is szeretett volna tenni semmit, csak állni ott mindennek a közepén és ölelkezni, de az aggodalom nem hagyta el a lelkét. Szinte mindenki kiszállt már a hajóból, kivéve Keith, ami megijesztette Adamet.

– Hol van Keith?

//\\

Still alive!!

Szóval, hello... Nem a legjobb rész, de legalább van. Öhmm... Kicsit sok volt mostanában a dolgom, előrehozott érettségit tettem/teszek németből, meg volt jó néhány magánügyi problémám is, de azt hiszem, hogy most már újra itt vagyok.

Feladtátok már a sztorit, vagy még itt lebegtek valahol? :3