Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

27 // Feltámadás

Lance tért magához először a döbbenetből, s lassan elkezdett Keith mozdulatlan teste felé kúszni a földön, de mire odaért a fiú mellé, addigra már a többiek is mozgolódni kezdtek. Hamarosan a szeme sarkából látta, hogy Shiro, Adam és Lacron is kettejük köré gyűlt, de a figyelmét csak és kizárólag az előtte fekvő, néhai lovagnak szentelte. Talán már régen pánikolt volna, ha Keith mellkasa nem emelkedett és süllyedett volna egyenletesen, azonban teljesen ez sem tudta megnyugtatni.

– Mi történt, Lacron? – kérdezte halkan a magas galrát.

– Keith kitaszította magából Haggart, gondolom. Ha tovább tart, vagy erősebb a boszorkány mágiája, Keith akár meg is halhatott volna. Megkockáztatom azonban, hogy most már viszont remélhetőleg minden rendben lesz.

– Mikor fog felébredni? – szólalt meg Adam, jobb kezével közben óvatosan kisöpörve pár kósza tincset Keith homlokából.

– Nehéz megmondani. Lehet, hogy csak pár nap múlva, de arra is látok esélyt, hogy egy órán belül – felelte Lacron, miközben a kezét újra végighúzta a társa teste felett. – Nem érzem benne Haggart, vagy bármi más problémát, de az biztos, hogy nagyon gyenge. Tegyük vissza az ágyra, ott nyugodtabban és kényelmesebben pihenhet, mint itt a földön.

Lance azonnal akcióba is lépett, majd elképzelhetetlenül gyengéden felemelte Keith-t a földről, s visszahelyezte az ágyra. Szó nélkül betakarta, majd leült az ágy mellé.

– Biztosan jobban lesz? – kérdezte kételkedve Shiro. Tény, hogy a testvére mozdulatlansága nem keltett benne bizonyosságot.

– Bíznunk kell benne, hogy igen – sóhajtott fel Lacron, miközben Shiro vállára tette a kezét. – Én hiszek ebben, tegyetek ti is így.

A lovagok lopva egymásra néztek, de lassan mindegyikük szemében felcsillant a remény, még ha nagyon halványan is. Tényleg nem tehettek mást azon kívül, hogy nem adják fel. Keith számított rájuk. Minden nappal egyre közelebb kerültek ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, nem hátrálhattak meg pont most.

Shiro, Adam, Lance és Lacron maradtak az ágyban fekvő társukkal. A többiek mind elmentek valahová, többnyire próbáltak tenni valamit addig, míg várakoztak. Hunk például befoglalta a Garrison konyháját, a benne felgyülemlett stresszt és aggodalmat pedig a fősésbe fojtotta. Allura és Coran a Föld véges technológiával ismerkedtek, Pidge pedig a szüleinek igyekezett minél többet segíteni, hátha ezzel törleszteni tudja az élete végéig tartó szobafogságot.

Először azonban nem történt semmi. Eltelt a nap, de Keith még csak meg sem mozdult. Persze, Lacron említette, hogy nincs meghatározva Keith felébredésének ideje, mégis titkon mindenki abban a reménykedett, hogy nem tart majd túl sokáig a várakozás. Ám az órák teltek, a változás pedig látszólag teljesen elmaradt.

Elsőnek Lacront nyomta el az álom, majd lassan követte őt Lance és Adam is, ellenben Shiro minden erejét felhasználta arra, hogy ne csukja be a szemeit. Úgy érezte, hogy tartozik annyival a testvérének, hogy ébren várja a pillanatot, mikor végre felébred. De a fáradtság erősebb volt, ezt még Shiro sem tagadhatta. Olyan régen aludt már rendesen, nem pihenhetett igazán hetek óta. Persze nem hibáztatta a testvérét, nem erről szó sincs. Csak szeretett volna hinni abban, hogy minden rendben lesz majd.

Annyira jó lett volna...

//\\

Három nappal később, de Keith kezdett magához térni. Egyedül Adam volt mellette, ugyanis a többieket elküldte aludni, miután Lacron, Lance és Shiro már lényegében ájuldoztak a kimerültségtől. Ő maga sem volt jobb állapotban, de egy darabig még bírta, s kipihentebbnek érezte magát, mint a társai. Valamint kötelességének érezte, hogy Keith álmát őrizze, ha már korábban elpártolt mellőle a gyásza miatt.

Éppen lehunyta volna a szemeit, mikor meghallotta a halk neszezést az ágy felől. Keith kezdett el mozogni, de olyan gyengén, hogy észre sem lehetett volna venni, ha az ember nem figyel rá annyira. Adam jóval élénkebben ült fel a székében, majd közelebb húzódott az ágyhoz, s óvatosan megfogta a fiatalabb fiú karját. Egy pillanatra átfutott a fején a gondolat, hogy értesítse a többieket, de aztán elhessegette az ötletet. Most nem volt erre ideje.

– Keith? – kérdezte halkan Adam, mikor észrevette, hogy a fiú szemei nyílni kezdtek. Az ágyban fekvő persze jó pár percig nem válaszolt neki, hiszen csak nehezen tudott teljesen magához térni. Mikor többé-kevésbé ébren volt már, csak akkor vezette a tekintetét Adam felé.

– Adam? – Keith hangja nem volt több suttogásnál, de Adamnek már az a halk kérdés is magát a világot jelentette.

  – Igen, én vagyok az – mosolyodott el Adam szélesen, kicsit még el is nevette magát, annyira boldog volt abban a pillanatban.

Keith rengeteg mindent szeretett volna kérdezni, de olyan száraz volt a torka, hogy meg sem bírt szólalni. Adam szerencsére gyorsan megértette, hogy mi a baj, s elvette az ágy melletti szekrényen lévő vizet, majd a fiúnak nyújtotta. Keith hálásan vette el a poharat, a tekintetéből is ki lehetett olvasni a köszönetet.

– Mit keresel itt, Adam? – kérdezte végül Keith azután, hogy többnyire rendesen tudott beszélni, bár a hangja csak alig volt hangosabb a suttogásnál.

– Nem emlékszel? Már itt vagytok a Földön – felelte a férfi kedvesen, mintha csak egy gyermekhez beszélne. Kicsit aggódott persze, hiszen a tény, hogy Keith nem igazán emlékezett a dolgokra, jelenthetett valami nagy bajt is.

– Az utolsó emlékem az, hogy a Marmora bázison vagyunk, de az is ködös, s nem is nagyon tudom, hogy mi történt ott – rázta meg a fejét Keith. – Összefolynak a napok.

– Semmi baj. Csak pihenj, rendben? Itt van mindenki, ne aggódj.

A fiúnak már csak egy gyenge bólintásra maradt ereje, lassan húzta magához vissza az álom. Azonban mielőtt Adam elmehetett volna, hogy felkeresse a többieket, Keith elkapta a karját.

– Sosem haragudtam rád, Adam – suttogta Keith, szinte már félálomban. Mire végzett a mondattal, már nem hallott semmit, teljesen elfáradt addigra. Adam még jó pár percig ott maradt, mosolyogva és gondolkodva, majd ő is az útjára indult.

A remény talán újra felbukkant...

//\\

Hey!

Itt vagyok újra, yeeey! Még élek, s a sztori is, szóval nem kell aggódni. Igyekeztem nem túl sötétre csinálni, mert most, ahogy a részt írtam, épp Ed Gein egyik dokumentációját néztem, de azt hiszem eléggé el tudtam vonatkoztatni... ^^