Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

23 // Rejtélyek között

Shiro lelkileg és testileg is fáradtan ült már órák óta Keith ágya mellett, várva arra, hogy a fiú végre magához térjen. Thace neki is elmondta az elméletét, miszerint egy átok lehetett a dolgok hátterében, de Shiro így sem lett nyugodtabb. Hát a sors tényleg ennyire kegyetlen lett velük?! Keith már így is többet szenvedett, minek kellett még ez is?

Shiro nem vallotta be, de félt. Egy újabb pillanat várakozott a küszöbön, ami egyre csak azt jelezte neki, hogy talán megint elveszíti a testvérét, most azonban végleg. Nem lesz visszaút, Allura nem tudja majd visszahozni az élők közé. Shiro félt, s nem tudta, ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor mihez fog kezdeni. Keith nélkül nem mehet vissza a Földre, ez teljesen biztos. Nem állhat Adam elé azzal, hogy a fiút nem tudta megmenteni, s meghalt az űrben úgy, hogy sosem tudta rendezni a dolgokat az életében.

– Shiro?

A fiatal férfi kissé ijedten, de jóval inkább csak meglepetten emelte fel a fejét, mikor meghallotta a gyenge, rekedtes és kicsit reszkető hangot. Életében egyszer hallotta eddig így beszélni a testvérét. Keith még kicsi volt, s összeszedett valami komolyabb vírust, ami annyira ledöntötte a lábáról, hogy rövid időn belül kórházba kellett vinni őt. Shiro és Adam jobban aggódott, mint egy házaspár az egyetlen gyermekükért, de szerencsére végül minden rendbe jött egy pár nap elteltével, ellenben az emlékek még élénken éltek az elméjében.

– Keith – mosolyodott el halványan Shiro, kicsit közben összeszedve magát, nem mintha a testvére nem látta volna még totál szétesve. – Hogy érzed magad?

– Nem tagadom, voltam már jobban is – motyogta halkan a fiú. Egy-két szó kicsit összecsúszott a beszéde közben, de Shiro ezt a gyengeség és fáradtság számlájára írta. Azt viszont, hogy Keith ennyire őszinte lett hirtelen, nem tudta hova tenni. Máskor a testvére terelte volna a témát, vagy szimplán csak hazudik neki, letagadja a dolgot.

– Thace szerint nem lesz semmi baj – próbálta Shiro bíztatni, de nem volt benne biztos, hogy nem saját magát akarta-e megnyugtatni inkább.

– Azt tudjátok, hogy mi történik velem?

– Elvileg valami átok lehet. Mikor... Mikor meghaltál, a Lacronnal lévő kapocsod megszűnt, viszont mikor Allura visszahozott, ez újra kialakult. Most próbál megint összekötni a társaddal, de mivel Lacron halott, így ez nem lehetséges, s emiatt téged emészt fel... – fejezte be Shiro, a végét szinte már csak suttogta.

Keith nem felelt azonnal. Mit mondhatott volna? Ő is legalább annyira félt, mint Shiro. Mégis, maga sem tudta, hogy mit gondoljon. Persze, nem akart újra meghalni. Egyetlen vágya maradt csak, hogy visszamehessen a Földre, s végre rendezze a múltat Adammel, ha már kapott egy második esélyt.

– Sajnálom, Shiro – suttogta végül Keith, egyenesen az idősebb aggódó szemeibe bámulva. – Sajnálom, hogy felforgattam megint mindent.

– Ne beszélj így, Keith! – Shiro ugyan nem kiabált, még csak nem is emelte fel a hangját, a szavai mégis elérték a kívánt hatást. – Nem tettél semmi rosszat, oké? Csak arra koncentrálj, hogy minél hamarabb talpra állj. A többit bízd csak rám, rendben?

– Rendben – biccentett tétován Keith, készen arra, hogy újra elmerüljön az álmok világában, de abban a pillanatban kinyílt az ajtó, s Lance lépett be rajta a helyiségbe. Eredetileg csak azt akarta megnézni, hogy minden rendben van-e, de mikor észrevette, hogy Keith szemei nyitva voltak, azonnal a fiú (először azt írtam, hogy fia... ><) ágya mellé szaladt, s megragadta Keith vékony és kissé hideg kezét.

– De jó, hogy újra ébren látlak! Jól vagy? Minden rendben?

– Hé, Lance! – mosolyodott el Keith gyengén. – Semmi baj, oké? Már sokkal jobban vagyok.

Hazugság volt, de még mennyire, de Keith nem szerette, ha Lance-t a szomorúság lengte körbe. Tudta, hogy a kék paladin nem fog azonnal megnyugodni, de nem akarta, hogy aggódjon.

– Igen, Keith... Persze, én pedig még szerelmes vagyok Allurába – forgatta meg a szemeit Lance, de egy fránya mosoly az ő arcára is odakúszott.

– Most jól érzem magam, tényleg. Csak fáradt és gyenge.

– Akkor aludj – felelte egyszerűen Lance, majd minden gondolkodás nélkül megsimította Keith arcát, mintha Shiro ott sem lett volna. A kék paladin érezte, hogy az ágyban fekvő fiú enyhén az érintésbe bújt.

– Itt maradtok? – kérdezte halkan Keith, egy fokkal erősebb hangon.

– Hát persze – felelte teljesen egyszerre Shiro és Lance. Egy pillanatra egymásra néztek, de utána vissza is vezették a tekintetüket a társukra, aki közben már félig el is aludt. Hiába tűnt békésnek, a szokásos sápadtsága mellett a fájdalom ráncai is feltűntek az arcán, mégsem tudtak tenni ellene semmit. Thace és Ulaz már rengeteg gyógyszert erőszakolt a fiúba, de egyik sem érte el a kívánt hatást.

Shiro és Lance tehát csak annyit tehetett, hogy Keith ágya mellett virrasztottak, s őrizték az álmait. Ám hiába a folytonos felügyelet, egyikük sem vette észre a folyosó árnyékában megbújó alakot, aki a nyitva hagyott ajtón keresztül látott be a szobába. Az idegen eggyé vált a foltokkal és falakkal, eltűnt és szinte semmivé lett. Egyedül a szemei csillantak fel néha, azok árulták csak el.

Akár a kard pengéje, olyan gyönyörű ezüst, mely régebben idegen vértől vöröslött.

//\\

Hey! :3

Still halott, de alive.