Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

28 // Összeillő darabkák

Keith magányosan feküdt a szobában. Éppen nem volt vele senki, mindenkinek akadt valami dolga, ám a fiú ezt nem nem bánta. Persze örült annak, hogy a barátai ennyire ragaszkodtak hozzá, de hiányzott már neki egy kis nyugalom. Sosem szerette igazán a figyelmet és a tömeget, de nem volt szíve elküldeni a többieket, így csak némán tűrte a váratlan látogatásokat, s az órákig tartó beszélgetéseket.

Valami nagyon zavarta, de nem tudta volna megmondani, hogy mi. Úgy érezte, hogy valami megváltozott, miközben ő az életéért küzdött. Shiro, Adam és Lance mindig olyan feszültnek tűnt, de nem tudott semmit sem kiszedni belőlük, mintha direkt titkolóztak volna előtte. De vajon mi történhetett?

Keith csak reménykedni tudott abban, hogy nem valami visszafordíthatatlan baj. Hiába voltak ők a Voltron lovagjai, s mentették meg minden egyes nap az univerzumot, nem vághattak bele mindenbe. Voltak olyan tényezők, amik még rájuk is hatással voltak. Csak hősök, nem pedig halhatatlanok.

Keith sejtette, hogy jobban járt volna azzal, ha az ágyban marad, de egyszerűen nem bírt már egyedül lenni, így nagy nehezen kimászott a takaró alól, majd a falnak támaszkodva elindult, hogy megkeresse a társait. Nem tudott gyorsan menni, hiszen még mindig nagyon gyenge volt, de szépen lassan haladt előre.

– Keith?

Keith túl hirtelen fordult meg, ugyanis a mozdulat során elvesztette az egyensúlyát, s majdnem el is esett, de szerencsére még időben megtartotta magát.

– Shiro...

– Mit csinálsz itt? – kérdezte az idősebb, gyorsan a fiúhoz lépve és megtartva a könyökénél, hogy megtartsa.

– Nem bírtam már tovább egyedül lenni – rázta meg a fejét Keith.

– Megértem, de még pihenned kéne – felelte Shiro óvatosan. – Gyere, menjünk a többiekhez. Akkor nem leszel egyedül, de közben nem is fárasztod ki magad.

– Rendben – biccentett a fiú lassan, majd hagyta, hogy az idősebb vezesse és tartsa is meg, mert nem volt annyi ereje, hogy biztosan talpon maradjon. Lassan, de biztosan elértek az egyik főbb helyiségbe, ahol szinte minenki ott volt, s mikor Shiro és Keith beléptek a szobába, egy emberként siettek eléjük.

– Keith! – vette át Shiro helyét Lance, aggódva figyelve a volt paladin minden egyes rezdülését. – Mit csinálsz itt? Pihenned kellene még.

– Nem akartam egyedül lenni – felelte suttogva a fekete hajú, enyhén a néhai kék lovag mellkasának dőlve. – Kérlek, ne küldjetek vissza!

– Dehogy fogunk! – ölelte magához szorosan Lance a fiút, miközben tanácstalanul nézett a többiekre. Persze, nem akarta egyedül hagyni őt, de tény és való, hogy Keith még nagyon gyenge volt és rengeteg pihenésre lett volna szüksége. Valami megoldást ki kellett találni. Azonban mielőtt Lance bármit is kitalálhatott volna, Keith fájdalmasan felszisszent és a nyakához kapott, pont oda, ahol a kör formájú rúna vöröslött.

– Keith! – kiáltott fel Lance ijedten, s kapott is fiú után azonnal, mert a társa lassan a földre kezdett csúszni a fájdalom miatt. Lance végül Shiro segítségével tartotta meg Keith enyhén remegő testét.

Keith nem tudott válaszolni a vakító fájdalom miatt, csak nyöszörögve szorongotta a nyakát, hátha akkor elmúlik, de nem történt semmi. A rúna tovább pulzált, Keith pedig kezdett elszakadni a külvilágtól, amikor is egy furcsán ismerős, mégis ismeretlen kéz tapadt az átkozott jelre, egyszerre csillapítva az égető fájdalmat. Keith jó ideig nem tudta kinyitni a szemeit, csak zihálva állt Shiro és Lance között, majd aztán ahogy szépen lassan normalizálta a légzését, úgy kezdett visszatérni a többiekhez.

– Lacron?

Keith nem mert hinni a szemeinek, mikor kinyitotta őket és szembe találta magát a régi társával, akit látott meghalni pár hónappal ezelőtt. Most mégis, a galra ott állt előtte, élve és sértetlenül... Hogyan? Mi történt valójában? Miért hazudtak eddig neki?!

– Te meghaltál... Láttam és éreztem, nem lehetsz életben!

– Keith, kérlek – sóhajtott fel halkan Lacron, s nyúlt volna előre, hogy megfogja a társa kezét, de a néhai paladin elhúzódott előle. – Elmondok mindent, de ne a barátaidat hibáztasd, rendben? Mikor elfogtak, a boszorkány egy klónt készített rólam, s azt küldte vissza. Ez volt az első ilyen próbálkozása, még nem működött rendesen, így főként én irányítottam. Mikor kis időre magam maradtam, felkerestem Kolivant és elmondtam neki mindent. Én kértem meg őt, hogy ne mondjon el semmit. Az lett volna a feladatom, hogy megöljelek téged, Keith... Nem tehettem ezt, így eljátszottuk a halálomat. Ha tudsz róla, másként reagálsz, az pedig vészesen hatott volna a küldetés sikerére.

– És ők? – mutatott a barátai felé Keith. – Ők tudtak róla?

– Nem – rázta meg a fejét Lacron. – Mikor visszatértem, te haldokoltál. Éreztem és ezért megkerestelek. A barátaid nem hitték el, hogy tényleg én vagyok az elsőre, de nem tehettek mást. Ha nem cselekszem időben, most nem lennél itt velünk.

– Azt hittem kezdek megőrülni – motyogta maga elé Keith. – Éreztem és láttam, hogy meghaltál, de a jel nem tűnt el. A lelkem egy fele megtört, de továbbra is azt hittem, hogy élsz. Nem értettem miért, s mindenki csak azt mondta, hogy el kell fogadnom a halálodat, akkor majd elmúlik ez az érzés. Úgy látszik, mégiscsak igazam volt.

– Sajnálom, hogy ezen keresztül rángattunk téged – lépett közelebb Lacron az előtte álló fiúhoz. – Nekem sem tetszett, Kolivannak sem, de nem volt más választásunk. Ha tudtam volna, hogy ez ilyen hatással lesz rád, akkor soha nem megyek bele. Akkor keresek egy másik utat, de azt hittem minden rendben lesz. Nem akartam, hogy ennyit szenvedj, Keith!

Keith egy darabig csak nézett maga elé, majd sorra mindenkire. Kolivanra, Thace-re, Ulazra és Antokra, majd a barátaira. Lance-re, aki több volt, mint egy barát. A családjára, akik bár eltitkoltak előle egy fontos tényt, de csak azért, mert annyira szerették. Tudta, hogy nem maradhat haragban velük. El kell engednie a múltat, hiszen egy új jövő indult el előtte.

– Semmi baj – suttogta halkan Keith, majd szorosan magához ölelte a halottnak hitt társát, akiről azt gondolta, hogy soha többé nem fogja látni. Érezte, hogy Lacron hasonló erővel viszonozta a gesztust, s úgy tartották egymást, mint akik sosem akarják elengedni a másikat. Még egyszer nem.

– Minden helyreállt – hallotta meg Keith Adam hangját, valahonnan Shiro mellől, s elmosolyodott. Igen, valószínűleg most már nem lesz baj. Otthon vannak, egyben és együtt.

Keith kész volt arra, hogy szembe nézzen az ismeretlennel!

V É G E

Hey!

Tudom, nagyon elhanyagoltam a sztorit. Sajnálom. Nincs mentségem, egyszerűen nem tudtam mindenre figyelni. Nem így akartam lezárni, de azt hiszem tartozom mindazoknak, akik a szívükbe zárták ezt a történetet annyival, hogy boldog véget adok neki. Meg esetleg elindítok még egy Voltronos fanfictiont, ki tudja?

Benne lennétek? Esetleg valamilyen kívánság, hogy mit látnátok benne szívesen? Még eléggé work in progress a sztori, de jelentkezem, amint van biztosabb infóm.

Köszönöm ezt a tartalmas utazást nektek!

❤