Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

2 // Évek után

– Irány az áruház! – kiáltott fel Lance, s már meg is rohamozta a hatalmas épületkomplexumot. Mindenki csak szemforgatva nézett utána, de végül követték. Már lassan három év is eltelt azóta, hogy Keith elhagyta őket. Kívülről úgy tűnt, mintha meg sem rázta volna őket, de valójában belül roncsok voltak.

Hunk egyfolytában a konyhában ütötte el az idejét. Ha ő főzött a csapatnak, mindig tett ki egy plusz tányért is, reménykedve abban, hogy Keith egyszer visszatér hozzájuk. Senki nem szólta meg ezért a sárga paladint. Nekik is hiányzott a barátjuk.

Pidge minden szabad percét a különféle kütyük mellett töltötte. Eleinte csak a családját kereste, de később – leginkább titokban –, Keith után kutatott, kevés sikerrel. Ha talált is néha egy-egy, nagyon rossz minőségű forrást, miszerint látták valahol a régi vörös paladint, végül mindig zsákutcába jutott. Keith ügyesen elrejtette a nyomait.

Allura és Coran részben magukat is hibáztatták a történtekért. Támogatniuk kellett volna Keith-t, nem elérni, hogy elhagyja a Voltront. Pidge példáját követve ők is sokat kutatták az űrt, de sajnos ők sem találtak használható nyomokat. Minden próbálkozásuk kudarcba fulladt.

Lance belül szörnyen érezte magát, de kívül vidámságot mutatott. Mindig próbálta felvidítani a társait, de ha egyedül maradt, neki lett volna szüksége a segítségre. Ugyan ő egy szóval sem jelentette ki akkor, hogy utálta volna Keith-t, mégis saját magát okolta a történtekért. Az ostoba rivalizálást, aminek semmi alapja nem volt, mégsem tudta régebben elengedni.

Shiro viszont mindenkinél jobban kifordult önmagából. Ugyan a küldetéseken a legjobb formáját hozta, s olyankor egy percre sem mutatta ki az érzéseit, minden más helyzetben olyan volt, mint egy szellem. Alig evett, egyfolytában edzett, pedig szinte alig volt rá szüksége, mégsem csinált mást. Mély szomorúság járta át, hiszen elvesztette a testvérét.

Az áruház olyannak hatott, mint máskor. Tömve volt a vásárlókkal. Szinte egy talpalatnyi hely nem akadt, olyan sokan tartózkodtak az épületben. A négy lovag szorosan egymás mellett haladt, nehogy elveszítsék egymást.

– Nézzétek! – kiáltott fel Pidge, mikor egy kicsit megálltak pihenni a hatalmas szökőkútnál. – Az ott nem Kolivan?

Mind arra néztek, amerre a lány mutatott. Igaza volt. Az egyik üresebb részen tényleg Kolivan álldogált. Épp valamiféle utasításokat adhatott ki. Előtte két fiatal, csuklyás pengés állt, így egyiküknek sem látszott az arca. A két harcos egymásra nézett egy pillanatra, majd bólintottak a vezérük felé. Kolivan is biccentett egyet, majd elment onnan.

– Olyan ismerős nekem az alacsonyabbik – mondta halkan Hunk elmerengve.

– Igazad van – szólalt meg Lance is. – De nem tudnám megmondani, hogy honnan.

Nem is kellett. A magasabbik egy gyors mozdulattal hátracsapta a csuklyát a fejéről, s a társa is követte. Egy darabig szinte levegőt sem tudtak venni. Keith állt nem messze előttük, s mégsem ő.

A fiú magasabbnak tűnt, mint három évvel ezelőtt, azonban soványabb is volt. A bőre továbbra is olyan sápadtan fénylett, mint régen, a szeme fehérje azonban sárgán villogott, ezt még akkora távolságból is kiszúrták. A haja nem tűnt hosszabbnak, ellenben a kusza tincsek tengeréből két feketés, hiúz-szerű fül állt ki.

A mellette álló sokkal egészségesebbnek tűnt. Feketés haja itt-ott a szemébe lógott, s volt benne pár vörös tincs is összevissza. Füleket ő is viselt a fején, de az övé inkább barnának látszott.

– Az ott tényleg Keith? – kérdezte halkan Pidge, még mindig döbbenten.

– Nagyon úgy tűnik – felelte Shiro. – Vajon észre fog minket venni?

A magasabb galra valami csillogó tárgyat nyújtott Keith felé, amit fiú el is vett. Már épp terveztek elindulni, mikor Keith teljesen ledermedt. A társa hiába kérdezgette és rázogatta a vállát, Keith nem reagált rá. Csak nézett a lovagok felé, akiket egészen véletlenül pillantott meg.

– Úgy vélem észrevett minket – mutatott rá Lance.

– Nem mondod? – forgatta meg a szemét Pidge.

Keith társa is arra nézett, amerre a fiú, s azonnal megváltozott az aggódó tartása. Úgy tűnt, mintha mérges lett volna, amit a lovagok egyáltalán nem értettek. Mielőtt Keith bármit mondhatott, vagy tehetett volna, a társa elindult a fiú régi barátai felé.

– Mit kerestek itt?! – sziszegte mikor odaért, s ezüstös szemei haragosan villogtak. 

– Már bocsánat, de ki vagy te, s mi bajod van velünk? – kérdezte kissé meglepetten Lance.

– Hagyjátok békén Keith-t – mordult fel az idegen. – Épp eleget szenvedett már a tetteiket miatt!

– Elég lesz, Lacron – szólt közbe Keith, mielőtt a lovagok megszólalhattak volna. A fekete hajú észrevétlenül ért melléjük, s egyáltalán nem akart veszekedést, ezért próbálta megállítani a társát.

– Miért, Keith? – nézett rá Lacron, de úgy tűnt, mintha egy kicsivel nyugodtabb lett volna. – Tudom, hogy fáj neked a jelenlétük. Éreztem.

– Ez igaz – bólintott komolyan Keith. – De még te sem bánthatod őket, Lacron. Kérlek, próbálj megbékélni azzal, amit tettek.

– Ez már akkor is nehéz volt, mikor még Haggar nem tette ránk a jelet – morogta Lacron, majd elsietett onnan, s hamarosan eltűnt a tömegben.

Keith halkan felsóhajtott, majd a lovagok felé fordult. – Bocsássatok meg neki, kérlek. Lacron nagyon védelmező tud lenni, ha a családjáról van szó.

– Család? Nem is tudtam, hogy van testvéred – zavarodott össze Lance. Keith gyorsan megrázta a fejét.

– Mert nincs is – javította ki magát, s szinte ösztönösen a nyakára tette a bal kezét egy pillanatra, amit Shiro azonnal észrevett, de nem szólt egy szót sem. – Lacron a társam. A kapcsolatunk pedig kissé bonyolult. Mit kerestek itt?

– Csak pihenő napot tartunk – felelte Pidge, majd minden szó nélkül magához ölelte Keith-t. A fiú nagyon meglepődött, de végül visszaölelt. Nem vallotta be, de nagyon hiányoztak neki a barátai. 

– Merre jártál, Keith? – kérdezte Hunk. – Sehol sem találtunk.

– Marmora küldetéseken – felelte halkan Keith. – Eléggé elfoglalt voltam az elmúlt három évben.

Shiro és Lance észrevette, hogy valami nem stimmelt. Keith hangja remegett, miközben beszélt, mintha rossz emlékek kapcsolódtak volna ahhoz a három évhez. Keith talán mondott volna valami, ha nem érezte volna meg hirtelen azt a pillanatnyi fájdalmat. Gyorsan felhúzta a bal karján a ruhája ujját, s vékony, gyengén vérző vágást láttak rajta.

– Lacron – suttogta a fiú, majd ő is belevetette magát a tömegbe, ezúttal azonban a lovagok is követték őt. Keith türelmetlenül futott a vásárlók között, jó páran rá is szóltak, de Keith egyikük kedvéért sem állt meg, csak szaladt tovább, egészen egy lépcsőig, ahol Lacron ült, hátát a falnak döntve, s a bal karját szorongatta.