Gyere vissza, kérlek! [Klance] ✓

26 // Visszatérés

Adam aggódva ült a hófehér szobában, az ágy mellett, s csak nézte a párnák és takarók rengetegében fekvő Keith-t, aki nem tért magához azóta, hogy megérkeztek a Földre. Nagy vonalakban tájékoztatták arról, hogy mi történt korábban, de Adam továbbra is zavartan szemlélte a dolgokat.

– Szóval... Ez a Lacron tényleg tud nekünk segíteni? – kérdezte halkan Adam, várakozva figyelve Shirót, aki az ujjait tördelve figyelte a testvére szinte teljesen mozdulatlan testét.

– Nem tudom. Azt mondta, hogy ha visszahozzuk, akkor jobban lesz.

– Te megbízol benne, Takashi?

– Van más választásom? – kérdezte pár percnyi hezitálás után a néhai paladin. – Ő Keith egyetlen esélye.

Adam nem felelt. Nehéz volt feldolgozni mind azt, amit elmeséltek neki. Hogy Keith magára maradt az űr kellős közepén, hogy meghalt teljesen egyedül. Shiro nehezen tudott erről az egészről beszélni, részben talán azért is, mert nem ott vele, amikor szüksége lett volna rá. Adam persze nem hibáztatta, inkább próbálta meggyőzni őt arról, hogy Keith sem tartja felelősnek semmiért. Nem tudták, hogy ez fog történni, senki sem sejtette. Mégis... Adam érezte, hogy itt valami más is gyökeret vert.

– Hibásnak érzed magad amiatt, hogy feltámasztottátok, igaz?

– Igen – biccentett nehezen Shiro. – De mégis... Nem tehettem mást! Képtelen voltam csak hagyni, hogy minden próbálkozás nélkül elengedjük. Önző dolog volt, de ez volt az egyetlen helyes döntés.

– Nem kell mentegetőznöd – rázta meg a fejét Adam. – Én örülök, hogy sikerrel jártatok. Talán most nincs minden rendben, de Keith erős és hiszek benne, hogy legyőzi majd ezt is.

– Talán kijárna már neki a pihenés – érkezett a halk felelet, nem több suttogásnál.

– Talán – vonta meg a vállát Adam. – De egyelőre Keith még küzd, s szerintem nem is fogja feladni.

//\\

– Nem tudom nektek megmondani, hogy mi fog történni – kezdett bele Lacron komolyan, miközben Keith ágya mellett állt.

– Tudjuk – felelte Shiro halkan. – De ha tudsz segíteni, akkor meg kell próbálnod.

Lacront bólintott, majd némán ráhelyezte a kezét a Keith nyakán vöröslő jelre. Az érintése hatására a fiú egész teste megrándult, s Keith egy halk, leginkább nyöszörgésre hasonlító hangott is eleresztett. Adam szinte azonnal felpattant, s már lépett is volna oda, azonban Shiro finoman visszatartotta. Neki sem tetszett jobban ez az egész helyzet, de ő maga semmit sem tehetett volna a testvéréért egyedül. Muszáj volt megbíznia Lacron hűségében és tehetségében. 

Úgy tűnt viszont, hogy a sors még nem állt az ő oldalukra. Lacron az erejével csak újabb fájdalmat okozott a társának, de nem tudta kirángani abból a transzhoz hasonlító állapotból, amibe beleragadt, s ami folyamaosan elszívta az erejét. Valami megakadályozta abban. hogy segíteni tudjon. 

– Minden rendben? – kérdezte óvatosan Pidge, mikor észrevette, hogy Lacron elhúzta az enyhén remegő kezét a jelről. 

– Nem egészen – rázta meg a fejét a fiatal galra, s közben gyorsan felpattant az ágy mellől. – Ki kell mennetek innen!

– Tessék?! – lépett előre Lance, nyomában Shiro és Adam. – Azt mondtad, hogy tudsz rajta segíteni! Megígérted...

– Tudom – bólintott Lacron idegesen, de a szemeiben félelem csillant. – Azonban Keith-t már Haggar irányítja. Érzem a boszorkány erejét a jelen keresztül. Ha felettem is visszanyeri az erejét, nem tudom, hogy bántani foglak-e titeket. 

Az új információk megijesztettek mindenkit, de az sokkal inkább, mikor a már napok óta mozdulatlan Keith váratlanul felkiáltott fájdalmában, s le is fordult az ágyról a földre, ahol aztán eredménytelenül próbált feltápászkodni. Lacron épp kiáltani akart nekik valamit, azonban megszólalni már nem tudott, ugyanis abban pillanatban Keith felemelte a fejét, s mindannyian meglátták, hogy mi okozta a galra harcos rémületét. A volt lovag szeme lila fénnyel égett, az arcán pedig olyan jelek jelentek meg, melyeket korábban csak Haggar sápadt bőrén láttak. 

– Keith? – lépett közelebb a földön térdelő fiúhoz Shiro, de a testvére egyetlen legyintésére a szoba szemközti falának a tövében találta magát. Hasonlóan jártak a toóöbbiek is, egyikük sem tudott közelebb menni a társukhoz, kivéve Lacront. Rajta szerencsére nem hatott a boszorkány varázslata, bár látszott, hogy sok erejébe telt, hogy a saját tudatánál maradjon. 

– Emlékszel, hogy mit csináltunk a fogságban, mikor meghallottuk a boszorkány lépteit? –kérdezte nyugodtan Lacron, miközben lassan egyre közelebb került az egész testében remegő Keith-hez. – Tudod, különféle gúnyneveket találtunk ki, s próbáltunk mindig arra koncentrálni, hogy minél erősebb falat hozzunk létre az elménk körül. 

– Azt hiszed örökké el tudsz rejtőzni előlem? – szólalt meg Keith végre, de nem a saját hangján. Haggar beszélt helyette, s közben a fiú ajkain ijesztő mosoly jelent meg, mintha már tényleg egyáltalán nem tudná irányítani a testét és az elméjét. –Csak dő kérdése, hogy lebontsam a te faladat is!

– Korábban sem tudtál legyőzni minket és most sem fogsz, Haggar! – mordult fel Lacron, majd újra a társára koncentrált. –Ki kell löknöd őt, Keith! Tudod hogyan kell, számtalanszor sikerült a fogságban is. 

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a galra szavai eljutottak a megszállt fiúhoz. A lila fény eltűnt, s újra az ismerős szempár tekintett rájuk. Aztán egyszerre elszabadult a pokol. Haggar újra visszanyerte a hatalmát, mire Keith váratlanul összeesett, s fájdalmában reszketve és kiáltozva forgolódott a padlón. Lacron azonnal ellé térdelt, s lefogta a fiú vállait, illetve az időközben megérkező Shiro, Adam és Lance is segített neki. 

– Hogyan tudjuk visszahozni? –kérdezte Shiro hangosan, hogy a folytonos kiáltozás mellett is érteni lehessen a kérdését. 

– Sehogy – rázta meg a fejét kétségbeesetten Lacron. –Keith-nek kell legyőzni Haggart. Másképp nem kapjuk vissza őt. 

Mint egy végszóra, Keith teste teljesen mozdulatlanná vált, s végleg elhallgatott. Senki nem mert megszólalni, ahogy félve és tehetetlenül  nézték végig az ezt követő eseményeket. A fiú testét furcsa, arany fény kezdte körbevenni, ami lassan elvakított mindenkit, olyan erős volt. Lacronnak csak éppen annyi ideje maradt, hogy elhúzza onnan a többieket, majd mindenkit figyelmeztessen arra, hogy csukják be a szemüket és forduljanak el. Senki sem látta, ahogy az arany fényben Keith testét elhagyta egy sötét alak, amely aztán porig is égett a mindent elenyésző erőben. Aztán ahogy érkezett, úgy az arany burok el is tűnt, egy mozdulatlan és eszméletlen lovagot hátrahagyva. 

//\\

Hey! 

Uhh, dráma... 

(Remélem így már látszani fog minden...)