Remény - Filter nélkül

7. fejezet - Frizura, házi, Joe

Már novembert írtunk, a fákról lehullottak a levelek, és beterítették az egész járdát.
 Szokásomhoz híven korán mentem a suliba, a teremben még csak Zoé és Dávid volt.
- Sziasztok! - köszöntem rájuk, majd lepakoltam a cuccomat az ülésrend szerinti helyemre, Anita mellé az ablak felőli harmadik padba, előkészültem órára, majd Zoéhoz mentem.
- Uh, de jó a hajad! – fogadott lelkesen.
- Köszi. Gondoltam kicsit beújítok, úgyis verseny lesz, nézzek már ki valahogy.
Vékony, lila ing volt rajtam, a fekete farmerem, valamint a lila-rózsaszín Rebookom. A hajam pedig egész héten be volt fonva, így péntekre kiengedtem, életemben először az iskolába. A frufrum kuszán állt, göndör fürtjeim pedig lazán omlottak a vállamra. A hajkoronám miatt úgy festettem, akár egy oroszlán.
- Megnézzük mi lesz az ebéd? – kérdezte csillogó szemekkel Zoé.
- Persze, menjünk!
- Basszus, Rebi, tényleg baromi jól nézel ki!
- Tényleg köszi.
Ez a sok kedves szó eléggé zavarba ejtő. Főleg, mert nem vagyok szép.
- A mai ebéd – állt meg Zoé az étlap előtt – húsleves cérnatésztával, ananászos hús rizzsel és fehér kenyér. Asszem a kenyér a legjobb az egészből – állapította meg bánatosan – ma kihagyom a kaját, úgyis csak hat óránk van.
- Tényleg nem valami jó a mai menü. Jó napot, Ágota néni! – köszöntem gyorsan a mellettünk elhaladó ügyeletesnek, Zoé pedig követte a példámat:
- Jó reggelt kívánok!
- Sziasztok! – köszönt vissza, majd bedugta a fejét a hármas terembe, felkapcsolta a lámpát, és kiabálni kezdett az ottaniakkal.
- Jobb, ha megyünk – szóltam oda Zoénak, és iszkolni kezdtünk, fel a lépcsőn, vissza, a termünkbe.
Amíg lent voltunk, egész sokan megérkeztek. A csapattársaim közül még csak Zsanett, de ott volt már Levi és Léna is, szokásukhoz híven egymással civakodtak, mert az előbbi nem értett valamit, ez pedig az utóbbit bosszantotta. Ahogy a terembe léptünk, a leghátsó padban ülő Zsanett abbahagyta a telefonozást. Hosszú, szőke haját a háta mögé készült dobni, de megállt a mozdulattal, két keze a levegőben maradt.
- Sziasztok! – köszöntem.
Zsanett elkerekedett szemekkel meredt rám néhány pillanatig.
- Opitz Barbi 2.0! – üvöltötte, amint újra magához tért, közben pedig folyamatosan rám mutatott. Egy percre csend lett a teremben, minden jelenlévő rám szegezte a szemét.
- Rebi, rohadt jó a hajad! – folytatta Zsanett korábbi, számomra érthetetlen kirohanását.
- Köszi – habogtam zavartan.
Ugyan nem magyarral kezdtünk, furcsamód mégis Ági néni lépett be a terembe, azonnal a versenyzőit kezdte keresni szemeivel.
- Csenge, Dia, Zsanett, Léna, Ancsi, Rebi... Akkor mindenki megvan, remek. A béből Zoli és Máté is itt van, szóval tényleg nagyon szuper. Tudjátok, ötödik órára már nem kell bemennetek, az aulában pihenhettek, meg egyetek nyugodtan. Együtt megyünk, van hatodik órám, de öt perccel hamarabb elengedem, akikkel leszek, utána pedig indulunk. De amúgy, pont veletek lesz irodalmam! Úgyis a versből fogtok felelni – legyintett szórakozottan. – Hé, Rebi, nagyon jó a hajad! – ezzel elviharzott.

A második óránk angol volt, az ofővel, az már kicsit problémásabb volt, de túléltem. Harmadik életvitel, Ágotával. Zoé mellett ültem a tizenhatos teremben, aki idegesen rágta a körmét.
- Rebi, mi volt a házi életvitelből?
- Azt hiszem, megint receptet kellett hozni, mint tavaly. Sütés és főzés nélkül elkészíthetőt, ami hamar megvan.
- Jaj, én elfelejtettem, nem hoztam, most mi lesz?!
- Nyugi, nyugi, én hoztam többet, adok egyet.
- Úristen, köszi! Miket hoztál?
- A szokásos gyümölcssaláta, illetve tojáskrém, meg horvát saláta.
- Ja, igen, mert most nem lehetett édességet. Neked melyik kell? Vagyis, melyiket adod?
- Amelyik neked szimpi, válassz!
- Nem baj, ha a gyümölcssalátát választom?
- Nem. Itt az elkészítése, – böktem a papírra – írd, én diktálom.
- Annyira köszi!
- Szóval akkor... alma, banán, szőlő, meg szimpi gyümölcsök, megmosod, feldarabolod, tálba rakod, összekevered, és valamilyen gyümölcslével leöntöd.
- Annyira köszi, Rebi!
- Jaj, hagyjad már, semmiség.
Ebben a pillanatban Bogi lépett be, bizonyára a büféből jött, mert egy hatalmas melegszendvicset tartott a kezében.
- Hé, Beki, mi volt az életvitel házi?
- Egy receptet kellett leírni, amit nem kell sütni, se főzni, és nem is édesség.
- Nincs esetleg még egy felesleges receptje valamelyikőtöknek?
- Nekem nincs, bocsi Bogi – mondta tettetett sajnálattal Zoé, hiszen utálta Bogit. – Én is most kaptam Rebitől a gyümölcssalátát.
- Nyilván nem rád gondoltam, Zoécska, de azért köszi. Beki? – nézett rám könyörgően.
- A tojáskrémet, vagy a horvát salátát szeretnéd?
- Tök mindegy, jó az a saláta, csak haladjunk, mert már becsengettek!
- Oké, szóval itt van, hozd a füzeted gyors, én diktálom.
- Máris, keresem – kezdett kotorászni a táskájában. – Persze, hogy legalul van a füzetem! – morgott. – Ahha! Otthon hagytam azt a rohadt füzetet! Zoécska, egy lapot tudnál adni?
- Itt is van, Bogi – mondta nevetve, és letépett egy cafatot a papír széléből.
- Istenem, Zoé! – kezdett komolyan pánikba esni.
- Itt van – ragadtam meg a középről kitépett papírlapot, és villámtempóban körmölni kezdtem a receptet. Amikor végeztem, a kezébe nyomtam a lapot, rajta a horvát salátával.
- Uh, köszi, Beki! – mondta, majd sietve leült mögénk, Zsanett mellé, és elkezdte enni a melegszendvicsét, ami ennyi idő alatt már kihűlt.
Csendben ültünk, Ágotát vártuk, eltelt öt perc. Ez nem jellemző rá. Ágota sosem késik. Talán ez a legijesztőbb benne.
- Lyukasóra!!! – üvöltötte Szabi.
- Még jó, hogy nem csináltam házit – röhögött Balázs.
Nem sokkal később megérkezett Sanyi bá, az Ágotával bontásban lévő tanár, aki technikát tanít fél évig a másik csoportnak, aztán pedig nekünk fog.
- Gyerekek, nincsen Ágota néni, gyertek át a tizenkilences terembe, filmet fogunk nézni.
- Na, ezért lemásolhattam rólad a házit – nézett unottan Zoé. – Na, de ne aggódj, jövőhétre megcsinálom!
- Úgy legyen – mondtam, miközben a táskámat felkaptam a hátamra. – Gyere, menjünk!

***

   Negyedik óránk tanulásmódszertan, diáknyelven tanmód volt. Ezúttal összevonva, Joe-val, az anyanyelvi angol tanárral, mert öt emberrel Ildikó néni készült valamilyen angolversenyre, és nem akarta, hogy zavarjuk őket a gyakorlásban. Alig fértünk be a C épület aprócska termébe. Az első padba sikerült magunkat begyömöszölni Zoéval, de még így is mellénk ült Ádi, a szomszéd teremből csórt székére. Utolsó óra – sóhajtottam mélyet.
Joe lassan baktatott be csengetés után a terembe. Furcsának is találtam, hogy nincs a teremben szünetben is, mert szokása. Alacsony, kopasz ember volt, túl a hatvanon, egyenesen Amerikából. Helyet foglalt ő is, furcsán kezdte méregetni az osztályt.
- Ez az egész osztály? - kérdezte angolul.
- Majdnem - kezdte Ádi, aki az egyik legjobb angolosnak számított az osztályban. Ildikó néni ki is akadt, hogy miért nem indul azon a versenyen, amire most a többiek készülnek vele. – Mert az osztályfőnökünk azt mondta, ide kell jönnünk, ő néhány osztálytársunkkal készül... - itt megakadt, mert hirtelen nem jutott eszében angolul a szó – valamilyen versenyre.
- Tényleg? - kezébe vette a kólásüvegét és lecsavarta a kupakot – Ki az osztályfőnökötök?
- Ildikó Kováts.
- Miss Kováts - kortyolt egyet a kólájába, az arcán látszott, hogy erősen gondolkozik. – Az a szőke nő?
- Igen.
- Akkor tudom - zárta le a témát, majd körbenézett a termen. A szeme megakadt rajtam – Beki – ránéztem – nagyon király a hajad!
- Oh, köszönöm!
Joe belekezdett a háborús történeteibe, amin a fél osztály kábé bealudt. Az idő iszonyat lassan – de végül eltelt.