Remény - Filter nélkül

22. fejezet - Félelem, gimi

Dóra: Biztos jó ötlet ez?
Beki: Persze! Én már ezt nem bírom. Megmondom neki, hogy szeretem, összejövünk, és minden szuper lesz. Csak nézze meg, és válaszoljon!

***

  A tanév kezdés előtt a diákok zömében ott van a félelem, és az izgatottság, az a tipikus szokás, hogy nem tudnak előtte este elaludni. Ez nálam ezen a szeptemberi napon fokozottan előjött, mert új iskolát kezdtem, gimnazista lettem. Kételyek és a félelem kerített hatalmába. A gólya tábort is kihagytam, ráadásul a sulinak van általános iskola része is, ezért ők már egy összeszokott csapatként lesznek jelen a holnapi évzárón – gondoltam – bejövősként mennyi az esélyem összebarátkozni bárkivel is? Végül is, új lappal kezdek, hátha. 
   Hajnalig tartó forgolódás után végre elaludtam. Reggel korán keltem, alig ment le a szokásos reggeli pirítós a torkomon. Hamar rendbe kaptam magam, ünneplőbe öltöztem: matrózblúz, fekete szoknya és imádott fekete magassarkú cipőm, amiben a ballagáson is voltam. 

A faliújságról megtudtam, melyik lesz ideiglenesen a termünk, majd felmentem a másodikra, mint 9/NyD-s. Ny-es, hiszen nyelvi előkészítős osztályba jelentkeztem.
   Egyedül voltam, a terem ajtaja zárva volt, így csak leültem az egyik folyosón lévő padra, és vártam. Egyszer csak egy rövid, sötét hajú lány lépkedett felém, lazán, széles mosollyal az arcán. Szerencsétlenül néztem rá, ő pedig lehuppant mellém, és beszélgetni kezdett velem.
- Szia! Anikó vagyok! 
- Rebeka.
Megjelent egy másik lány is, a beszélgetőtársamnak pedig őrült hangosan megcsörrent a mobilja, szóval továbbállt. Egyre több diák szállingózott be az iskola falai közé, a folyosókon tömeg lett. Szinte mindenki beszélgetett, nevetgélt, bőszen mesélte, hogy telt a nyár, vagy, hogy éppen öt centivel rövidebb lett a haja. Mások a telefonjaikkal voltak elfoglalva: akadt, aki chat-elt, de olyan is volt, aki telefonált, vagy szimplán csak idézeteket keresett az aktuális hangulatához. Nem sokkal később egy sötét hajú, sötét szemű, kreolbőrű srác jelent meg a folyosón. Miki, akivel már általánosban is osztálytársak voltunk. Ezek szerint a gimiben is osztálytársak leszünk... Nagyszerű. Általánosban folyamatosan terrorizált.  Hamarosan felbukkant egy alacsony nő, aki beengedett a terembe. Később kiderült, hogy ő lenne az ofő. Az ablak felőli második padba ültem, nem közvetlen az ablak mellé, hanem eggyel kijjebb. 
  Évnyitó a középiskolásoknak csak a második órában volt, a templomban, mivel a Kőrösi egyházi iskola. Izgatottan léptem be a hatalmas építménybe, a mintázatot csodáltam. Elénk ült le az évfolyam másik nyelvi osztálya, az E-sek. Náluk néhány ismerős arcot véltem felfedezni, többek közt olyan embereket, akik alsóban osztály- vagy évfolyamtársaim voltak. A szokásos tanévnyitó beszéd után visszavonultak az osztályok a termeikbe, így mi is,újra a másodikra kerültünk.

  Szünetben úgy döntöttem, átveszem a tankönyveim, amit fogalmam sem volt, hol kell, így megkértem az egyik lányt, hogy mutassa meg, merre van a tornaterem.
  Lejött velem, flegmán odaszólt, hogy ez az, majd vissza is ment, magamra hagyva. Léptem be a tornaterembe, ám nem néztem le, pedig volt egy nagyobb lépcső, így csak a szerencsének köszönhettem, hogy nem estem el, viszont a lábam a cipő alá fordult. Ezzel kifejezetten nem foglalkoztam, felálltam, mentem tovább. A könyvtáros tornateremben berendezett asztalához lépve mondtam a nevem, majd útbaigazítást kaptam, merre vannak a könyveim. Furcsamód a papír, amit alá kellett írnom, azon az E-sek névsora szerepelt. A könyvtárost méregettem, és faggattam ki, hogy ez miért van, mire ő csak ennyit mondott:
- Nem tudom, így kaptuk meg a könyveket, de írd alá ott!
  Némi habozás után ráfirkantottam a papírra a nevem, majd visszamentem az osztályterembe, a másodikra. Az évnyitón elhangzottak alapján egy egyórás templomtúra várt a kilencedik évfolyam összes tanulójára, ami annyiról szólt, hogy a városban megnézünk a három felekezeti templomot. Legyalogoltam az egészet, a lábam kicsit fájt, de úgy voltam vele, majd otthon pihentetem, és holnapra semmi baja nem lesz. Negyed egy körül indultam haza, majd felhívtam apát.
- Milyen volt az első nap? Menjek érted, nem nehezek a könyvek?
- Jó volt, csak második szünetben majdnem elestem - válaszoltam nevetgélve. – Nem kell értem jönni, nincs sok könyv, haza tudok menni.
- Hogy mit csinált?! - hallottam a vonal másik végéről anya ideges sikoltását, aki mihelyst meghallotta a félrelépésem hírét, kitépte apa kezéből a telefont, és letámadott ezer kérdéssel: kaptam bőven a ,,nagyon fáj?"-ból és a ,,tudsz járni?"-ból.
   Végül anya eljött elém, de mivel gyorsan talpaltam hazafelé, már csak a régi sulimnál tudott beérni, ami pontosan egy utcányira van a házunktól. Ahogy hazaértem, felpolcoltam a lábam, és pihentettem, majd a kezembe kaptam a telefonom, és elkezdtem Dórával chat-elni. Nem sokkal később egy másik chatfej is felugrott. Bence. A szívem a torkomban dobogott.

Ezt meg hogy érted? - írta a korábbi kérdésemre - Bocs, hogy csak most.

Dórának screen-eltem egyet az üzijéről, majd gyors kupaktanács után leírtam, amit először gondoltam. Együtt izgultunk, hogy most mi lesz.

Ahogy ott ültem a kanapén, falfehér, érzelemmentes arccal, hirtelen anya rontott be a konyhába, majd a lábam kezdte méregetni. Kétszeresére dagadt, nem tudtam járni.
- Irány a sürgősségi! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Elköszöntem Bencétől, aki jobbulást kívánt.

***

   A kórházba lépve elfogott a rossz érzés. A fertőtlenítő szag méregként kúszott fel az orromba, nem érdekelte, hogy nem akarom. Nem sokszor voltam kórházban, de az is éppen elég volt, hogy gyűlöljem az ottani szagokat. 
   A vizsgálóban egy morcos pasas fogadott, aki leüvöltötte a fejünk, hogy miért jöttünk ilyen lassan, legalább öt perce szólított. Megszeppenve ültem fel a vizsgálóasztalra, a lábam kezdte nézni, forgatni... kitörni. Morogva átküldött a röntgenbe, majd újra a váróba mentünk. Meddig kell még itt rohadni? Semmi bajom nincs!  
   Fél órával később újra behívtak a vizsgálóba, ezúttal sietősre vettük anyával a tempót, ám most a dokinak ez volt a baja. Hogy siettünk. Ki érti az orvosokat? A papíron az állt, hogy zúzódás, egy hétig pihentetni, felpolcolni, tesi óra nincs. Ergo, maradj otthon. Fasza. Így kezdeni a gimit?

Otthon anya őrült telefonálgatásba kezdett, először is, a háziorvost hívta. Ezt követően az egyik volt, és mostani osztálytársam anyja támadta le, aki tudomására adta, hogy... rossz osztályban vagyok. Megállt bennem az ütő. Mi a francot néztem el, úgy volt, hogy D-s leszek, nem? Kiderült, hogy mégsem. Remek. Pedig már egész jól összebarátkoztam az emberekkel. Már magamhoz képest.
    Elkezdtek potyogni a könnyeim, akár a zápor. Nem szoktam sírni, de sok volt ez egyszerre: egy hét múlva új osztály, a nyelv miatt. A lábamon a zúzódás és az összetört szívem. Mert igen, aznap nem csak a lábam tört össze, hanem a szívem is.