Remény - Filter nélkül

19. fejezet - Tanár/Takarítónő, fotózás

    Az osztályterembe szokás szerint elsőnek értem be, lecuccoltam a helyemre, középen a második padba. Az ablakhoz mentem, az érkezőket kémleltem ezen a napsütéses reggelen. Autók sokasága a zsákutcában, szüleiktől búcsúzkodó gyerekek, beszélgetéstől hangos folyosó, a szokásos. Mosolyogva bámultam az idillt, amikor megjelentek a korán érkezők, Peti, Léna és Dani. Nem sokkal utánuk Zoé is befutott, akivel szokásunkhoz híven ezen a reggelen is elolvastuk az étlapot, mert Zoé még mindig menzás volt.
- Almaleves, krumplipüré, hal, kovászos uborka, korpás kenyér.
- Hát... az a gáz, hogy még mindig a korpás kenyér a legjobb – sóhajtott nagyot Zoé.
- Uh, basszus, gyere, jön Ágota!
- Menjünk gyorsan!
    Mire újra a terembe értünk, már szinte mindenki megérkezett, még az ofő is. Ildikó néni valami lapokat rendezgetett, majd őrült módjára osztogatni kezdte. Éppen a leghátsó padhoz, Zsanetthoz ért, amikor a semmiből megszólalt.
- Gyerekek, ma rengeteg dolgunk van, osszuk ki ezeket a papírokat – majd gyilkos hangon folytatta. – Rebekácskának meg gratulálunk a hülye verseny miatt, taps, taps, de most már haladjunk.
  Elkerekedett szemekkel fordultam hátra. Az ofő továbbra is a lapokkal vacakolt, amíg ezt a monológot unottan elmondta, addig sem fordult felém. Kedves az ofő, vagy legalábbis, nagyon szeret. Milyen kár, hogy én a megalázó kirohanása óta utálom. 
Öt perc alatt lerendezte az osztályfőnöki órát, csak a ballagási fotózásról mondott pár dolgot.
- Április 24-én lesz, kettőtől, mint a másik osztálynak is, de a két osztály fotósa nem ugyanaz lesz.

Harmadik óránk nyelvtan, Ági néni széles vigyorral az arcán jelent meg a teremben.
- Ki hiányzik?
- Miklós.
- Miki... Be is írom. Jaj, Beki, ez meg a tiéd, mielőtt elfelejtem, tegnap hozta a posta! – a tanárihoz léptem, átvettem az A/5-ös, drapp kartonpapírt – Ha valaki nem hallotta volna még, Rebi vasárnap harmadik lett a Titok országos fordulóján.
 Az osztály – a reggeli esettel ellenben, most tapsviharban tört ki.Tapsolnak. Atyaég! Milyen ironikus is az élet... Nyolcadikos koromra elértem mindkét célom: jobban teljesítettem Zolinál az egyik versenyen, de ami talán még ennél is fontosabb, bebizonyítottam, hogy igen, én tudok helyesen írni. Ezt neked, hőmérséglet!

   Ötödik óra utáni szünetben Bogival és Zoéval siettünk órára az infóterembe, ami a büfével szemben volt. A büfé előtt néhány asztal, hogy lehessen enni, illetve pihenni. Bogi beállt a sorba, hogy vegyen magának egy csokit, Zoé pedig a menzára rohant, talán korpás kenyérre fájt a foga. Leültem az egyik asztalhoz, a kikötődött cipőfűzőmet kezdtem kötni, amikor valaki megszólított.
- Gratulálok a vasárnapi versenyhez, Beki! Nagyon ügyes voltál!
- Köszönöm szépen – néztem meglepetten a takarítónőre.
 Milyen kedves takarítónő! És még azt is tudja, ki vagyok. Hú, ez így azért nem semmi. Gáz, hogy a takarítónő szebben gratulált az eredményemhez, mint a saját ofőm? Hm. Talán. De ezek szerint, a takarítónő emberből van, az ofő meg nem. Éppen végeztem a Reebokom kötésével, mikor Zoé megérkezett.
- Jaj, Bogi! Zabálod a csokit, a menzán meg a korpás kenyér volt a legjobb!
- Ez van, Zoécska – nézet rá lesajnálóan Bogi, miközben a Twix-ét falta.
   A színen Tibi bá jelent meg, az infóterem kulcsával, beengedett minket, ám még visszaszaladt valamiért a tanáriba. Leültünk a helyünkre, Zoé a tanári asztal melletti gépet foglalta el, én mellé ültem, Bogi pedig még kint maradt a csokijával, de egyébként a másik oldalamra ült. Jól ismertem őket. Folyton nyírják egymást, titkon gyűlölik a másikat, én tartom őket össze. Folyton vitatkoznak rajtam, de igyekszem meglelni az egyensúlyt. 
   Tibi bá a kezembe nyomott egy A/4-es papírt, lefordítva. Furcsán néztem a tanár úr után, aki időközben már megint eltűnt, talán a szertárba ment. Amikor megfordítottam a kartonlapot, már mindent értettem. Fotópályázat, a téli forduló eredményével. Ismét közönségszavazatokkal nyertem. Elolvastam a papíron szereplő szöveget, majd újra lefordítottam.
- Mi az, Beki? – kérdezte izgatottan Zoé.
Válaszként odaadtam neki, hogy olvassa el.
- Azta! Gratula! És ezzel a képpel nyertél?
- Igen, a háttérben lévő fotóra érkezett a legtöbb szavazat, amit nem is értek, mert szerintem volt jobb, de a közönségnek ez tetszett.
A terembe Bogi lépett be, és levágta magát mellém.
- Még ez, meg egy tesi, és mehetek edzésre – nézett fel a plafonra, majd felénk fordult. Egyből kiszúrta a papírost az asztalomon – Az meg mi, Beki?
- Fotópályázat. Téli forduló – mutattam neki is.
- Ja, aha – Bogitól már ez is igen nagy elismerésnek számított, de még folytatta. - Nem is értem ezt a nagy tablófotózásos felhajtást. Miért nem csinálod te?
- Tényleg! Csinálhatná Beki! - értett egyet kivételesen Bogival Zoé.

***

Április 24, a tablófotózás napja rohanásból állt. Az első két órára nem kellett bemenni, mert rajtam kívül az összes lány fodrásznál, körmösnél, vagy éppen profi sminkesnél volt. Nem vagyok híve ezeknek, szóval semmi vakolatot nem kentem magamra, bizonytalanul léptem be a suliba. Hófehér blúz, fekete szoknya, magassarkú, barna hajam pedig kiengedve. De jó, hogy már nincs frufrum! - nevetgéltem magamban.
- Rebekácska, merre jártunk, lógtunk?
- Nem lógtam - néztem értetlenül Ildikó nénire. 
- Akkor jó - nézett rám gyanakodva.
Ennek meg mi baja van? Még mindig a verseny miatt pikkel rám annyira?
- Ildikó néni! 
- Mi az, Rebekácska? 
- Lehetnék én az első, akit fotóznak? Mert megyek a bésekhez is ugyebár.
- Persze, Rebekácska.
Rebekácska. Hogy hívhat így?! Pfuj, utálom.

Megérkezett a fotós, egy harmincas férfi volt, Zsanett egyik ismerőse. Kimentünk a suli udvarára, ez volt a fotózás helyszíne. A megbeszéltek szerint én voltam az első modell.
- Jó, akkor oda állj! - utasított a pasas - Most mosolyogj!
Elkezdtem a gyönyörű Nikonját vizsgálgatni. Micsoda kamera!
- Most komoly arcot vágj! Nagyon jó! Ilyen szép alanyt öröm fotózni!
- Szereti? - kezdtem faggatni a fotózásról.
- Persze. 
- Én is, de nagyon! 
- Azt látom, nagyon jól megy a pózolás.
Hát oké.

  Rögtön utána, felrohantam az elsőre, mert a másik fotózás nem a szabadban történt, berendeztek egy termet műteremnek. 
Rohangáltam a két osztály közt, néha lementem, de ha nem is lentről, de az ablakból szinte végig figyeltem az eseményeket.
- Rebeka? 
- Máris megyek! 

A fényképészt és az asszisztensét anya ismerte, neki az összes végzős osztályának ők csinálták a tablókat, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy itt is kell fotózkodnom. 
Még a nyerseket is megmutatták.
- Tetszik?
- Van benne, ami igen.
Nem mertem azt mondani, hogy nem. Estig ott ültünk volna, ha tökéletes képet szerettem volna, kedvem viszont nem volt több kamerához. Így is volt, amire azt mondtam, egész jó, és ez már nálam haladás.

Amikor visszamentem az osztályomhoz, már csak az osztálykép hiányzott, már megcsinálták a külön a fiúk, külön a lányok képet, amiről én sikeresen lemaradtam. Nem tudtam, hogy terveznek ilyet, de szólni sem jött senki - egyiküknek sem tűnt fel a hiányom. 
Megpillantottam Zoét, aki késve jött, szintén a fodrásztól.
- Azta, Zoé! Gyönyörű vagy! 
- Ah, köszi, de a sminkes eléggé túltolta. Olyan zavarban érzem magam! Basszus, úgy cserélnék veled! A te sminked sokkal... hogy is mondjam? Szolidabb? 
- Öhm, Zoé... rajtam nincs smink.
- Tényleg? - ámult el.
- Gyertek, csoportkép! - kiáltotta el magát a fotósunk.