Remény - Filter nélkül

16. fejezet - A Titok, a kétszínű lányok és a jó pasik...

Életem utolsó versenye, ami inkább ilyen kis unaloműző volt számomra. Továbbra sem fűzök sok reményt a Titokhoz. 
Lénával mentünk az ötösbe, az egész teremben csend honolt.
- Sziasztok, lányok! - köszönt Ági néni. - Gyertek, üljetek le gyorsan! Léna, első sor, Rebi, hátsó sor! - és a kezünkbe nyomta a feladat- és a kódlapot. 
Ráírtam a nevem, osztályom, és nekikezdtem a feladatoknak. Láttam, amint Léna hátrafordul, felém, és mutogatja, hogy ez rohadt nehéz, bajlódik. 
Hamarabb el is ment, amin csodálkoztam, hiszen mindig meg szoktuk várni egymást, hogy utána kibeszéljük a feladatokat. De alsóbb évfolyamosok is hasonlóan cselekedtek. Már mindenki elment szinte, amikor beadtam a megoldásaim, csak Zoli és Bence maradtak. 
A tanárnő néhány megoldást megosztott velünk, ott maradtunk kicsit beszélgetni négyesben. 

***

   Betegség után visszamenni sosem kellemes. Egyrészt, mert egy csomó dologról nem tudsz, vagy éppen lemaradsz, és pótolhatsz. Másrészt, az egy hetes lógásból kirobbantani magad szintén nem a legjobb érzés.
   Ez a hétfői nap sem tűnt különbnek a többinél, a végén mégis teljesen másként alakult. Ugyanis amikor Ági néni meglátott, az érzelemmentes arcán átsuhant az izgatottság, és egy halvány mosolyt is elejtett. Persze én nem tudtam az okát, senki sem közölte velem, de egyértelmű volt, hogy ez most nekem szól.
- Beki! De jó, hogy itt vagy! Hallottad már?! Ja, tényleg, te beteg voltál múlt héten, akkor még nem tudod a jó hírt! - csak hogy izgalmasabb legyen, tartott egy fél perces hatásszünetet. - Tovább jutottál a Titkon...
Már a ténytől meglepődtem, hogy ez az, megcsináltam, végre, bejutottam. Irány a megyei! Hogyan is jutok el az Adyba? Mert ott lesz, ugye?  Nem vagyok olyan rossz földrajzból, de a helyszínt eléggé benéztem.
- ...az országos fordulóra! Irány a Műegyetem! Óra végén megbeszéljük a részleteket!
   Madarat lehetett volna velem fogatni, vagy fél órába telt, mire felfogtam, hogy mi is történt most velem. Az országos...

Óra végén a megbeszéltek szerint odamentem Ági nénihez. 
- Beki! Először is, gratulálok! Szóval, március 24-én, vasárnap megyünk, tíztől lesz a verseny, úgyhogy korán indulunk. De majd úgyis írok a szülőknek erről, ráér még. Sokan bejutottak, nyolcadikosok közül rajtad kívül még Zoli és Bence. 

Csak két ponttal maradtam le Zolitól. Haladás. Úristen... az országos! 

***

Az infó terjedt, akár a riadó, lassan az egész család értesült a hírekről. Legkésőbb persze nagyanyám, akivel igen értelmes párbeszédet folytattak a szüleim:
- Rebi továbbjutott a versenyen!
- Uh, gratulálok! Mi a neve a versenynek?
- Titok.
- Miért?
- Hát, öhm...
- Szerintem ebbe ne menjünk bele – válaszoltam anya helyett, erőltetett mosollyal.

***

Kikértek egy csomó óráról, persze én a hetedik órában tartott tesinek örültem a legjobban, igaz, a civilizáció miatt sem voltam valami csalódott. Egyszer azonban a zseniális osztályfőnökömtől kikért a magyartanár, ám az előbbi ezt teljesen elfelejtette, és az aula kellős közepén ordítozott velem.
- Hát te?!
- Versenyfelkészítőm van.
- Hogy micsoda?! Neked most kellene prezentálnod!
- Tudom, de...
- Nem érdekel! Hazudtál! Hogy lehetsz ennyire kétszínű?!
Csendben tűrtem. Kétszínű?! De hát tudta! Ráadásul mindenkinek kész a prezije, hát világvége, ha nem ma mutatom be, hanem mondjuk jövő héten? Úgyis én lennék az első... 
- Megyek órára! Nem gondoltam volna, hogy ennyire kis hazudós vagy! De tudod mit, gyakorolj csak a kis szar versenyedre, bánom is én!
Nevetségesnek éreztem az egész helyzetet, mert mi szóltunk, neki meg kiment a fejéből. Persze nem úsztam meg ennyivel, Bogiék beszámoltak a fent rendezett botrányáról is.
- Rebekácska hazudott nekem, én nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyed, ez szégyen, a hülye kis értelmetlen versenyére készül, nemhogy most itt lenne, és prezentálna! Hát milyen dolog ez?!
Ha másra nem, legalább arra jó volt az incidens, hogy elment nekik a fél óra...
Ági néni lépett ki a tanáriból.
- Beki, szóltál Ildikó néninek a felkészítőről, vagy mi volt ez az előbb?
- Nem szóltam, mert a tanárnő szólt, úgy beszéltük, az elég.
- Szóltam is... Nem is értem, mi a baja, na de mindegy, ne foglalkozz vele. Kaptok még ma egy lapot, nekem még meg kell hallgatnom pár nyolcadik bés fiút a versből. Nemsoká jövök, addig csináljátok nyugodtan a feladatlapot! Sietek, mert ugye matekotok van, azt vonta össze Kriszti néni, titeket meg kikértelek.
- Okés! – hangzott a válasz.
 Leültünk a padra, én belülre, a fiúk pedig velem szembe, egymás mellé. Csendben nekiálltunk a feladatsornak. Hirtelen egy alak hajolt elém. Jézusom!
- Ja, Beki, te vagy az? – kérdezte Évi, a büfésnő – Mert Zolit, meg Bencét felismertem, mondom, ki a harmadik emberke, idejövök már, megnézem. Ilyen jó vagy magyarból?
- Hát, igen, úgy tűnik.
- Nem is tudtam... - tűnődött el. – Sok sikert a versenyre, skacok! Én megyek is vissza a büfébe, mert a végén még kirabolják itt nekem, igaz, óra van – nevetgélt saját poénján Évi. – Csak mondom, kíváncsi voltam, hogy ki van a srácokkal, de most már tudom, Rebi.
 Ezzel otthagyott minket. Újra a feladatokba merültem, ám ezúttal újra feltűnt Ági néni.
- Máris jövök, hozom a megoldókulcsot!
- Na szóval. A 2017-essel kezdünk.
- Az melyik? – kérdezte Bence.
- Ez – böktem rá a papírkupacában a 2017-esre.
Miután befejeztük az ellenőrzést, a tanárnő megkérdezte, kinek hány pontja lett a harmincból.
-Nekem huszonöt! – büszkélkedett Zoli.
- Ahj, nem hiszem el, eggyel megelőztél! Huszonnégy! – jelentette ki a másik srác.
- Beki?
- Huszonkettő.
- Szuper, tök ügyesen vagytok! Jók leszünk vasárnap! Amúgy, arra gondoltam, hogy két kocsival megyünk, Eszti apukája vállalta a fuvart, ő lesz az egyik sofőr, én meg a másik. Ha megfelel, én viszem a nyolcadikosokat, vagyis titeket, Tibi pedig a többieket, feltéve, ha Rebi se bánja, hogy két ilyen jó pasival kell utaznia!
Én aztán nem.