Remény - Filter nélkül

26. fejezet - Menekülés

   Türelmetlenül vártam az osztályfőnöki órát, ugyanis az igazgatóhelyettes erre is ügyelt, hogy ne nyelvóráról lógjunk. Értékeltem figyelmességét. Nagyon gyorsan eltelt az idő, annak ellenére, hogy egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem, és annak a gondolata, hogy ennek bizony most súlya lesz. Hogy mit mondok, hogy hogyan reagálok, minden mozzanatomra figyelni fog a stáb. Ebbe belegondolni elég rémisztő volt, főleg, hogy még sosem nyilatkoztam.

   Az osztályfőnök erre az órára csapatmunkát tervezett. Én maradtam, kihúztam a kártyák közül a lapot, amin egy szép kettes díszelgett. Az ofő összerakta gyorsan a négy csapatot, majd minden padra elhelyezett egy-egy hófehér, A/4-es lapot. Két fiúval és egy lánnyal kerültem össze, egyikkel sincs sok közös órám. Menni akartam. Otthagyni az egész társaságot.
Idegesen tördelni kezdtem a kezem... Nekem most nem itt kellene lennem, a többi nyilatkozó hol a francba van? Hol van Milán?
Az ofőhöz léptem, mit sem törődve a csapatommal:
- Tanárnő, nekem most nyilatkoznom kéne, a többiek már szerintem elmentek – hadartam.
- Oké, oké, de hol? És ki mondta ezt?
- Azt nem tudom, de az igazgatóhelyettes mondta.
- Hát, akkor menjél nyugodtan. Sok sikert!

   Kiszabadultam a suli „pincéjében" lévő közösségi teremből. Mint a madár, akit a kalitkájából engednek ki, éppen úgy éreztem magam. A teremből kilépve megszűnt a zsivaj, nem volt nyoma sem a hangos nevetésnek, sem a padok tologatásának. Kiélveztem a csend szavát, majd egy nagy levegő után elindultam a földszintre. A lépteim kopogása sem hallatszott, teljes csend uralta a sulit.
   Elmentem a tanári mellett, befordultam az igazgatói előtt folyosóra. A stáb éppen a tökéletes kameraállást próbálta megtalálni. Az igazgatóhelyettes pedig a piros blézerében, piros körömcipőjével vigyorogva indult meg felém, elnavigált a többiekhez, de utána visszatért a kameramanhoz.
   Engem pedig, legnagyobb meglepetésemre három helyett négy fiú várt ott az osztályból, én pedig egyedüli lányként megálltam a sor szélén, Milán mellett. A fiúk elmerültek a beszélgetésben, én pedig magamra maradtam a tömegben. Nem sokkal később megérkezett a pasas a kamerával.
-Sziasztok! Akkor elég, ha egyvalaki nyilatkozik. Ki szeretne az lenni?
Félve néztem a fiúkra. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy vállalom, de az egyik fiú megelőzött. Ezért kellett idejönnöm?
- Nagyon jó! – kiáltott fel a férfi a kamerával. – Állj oda! – utasította. – Nyugi, ha elsőre nem lesz jó, felvesszük újra.
 Szófogadóan elfoglalta a helyét, majd elindult a kamera, záporoztak a kérdések. Magabiztosan válaszolt az összesre, egyszer sem rontott, szépen artikulált, senki sem panaszkodhatott, mert tényleg ügyesen adott interjút. Pár perccel később, mintha hűlt helye sem lett volna a stábnak, elmentek az egyik osztályterembe, hogy ott is csináljanak felvételt.
- Következő órában pedig majd visszajönnek az egyik angol csoporthoz, hozzátok – izgatottan az igazgatóhelyettes. – Most pedig nyugodtan menjetek vissza órára!

A srácokkal megindultunk vissza, le, a közösségi terembe. Ahogy a terem ajtaja kinyílt, csend lett, mindenki az ajtó irányába nézett. Az ofő törte meg a csendet kérdésével:
- Hogy ment, skacok?
- Jól – zártuk rövidre a választ. 
   Visszaültem a csapathoz, az ofő pedig a fiúkat is beosztotta a másik három csapat egyikéhez. Szomorúan vettem tudomásul, hogy Milán máshova került.
   A csoportom tagjait kezdtem méregetni: egy kollégista lány, aki az ablakban ül, és a műkörmét nézegeti éppen. Pont leszarja, hogy halad-e a kiadott feladat, sőt, talán azt sem tudja, mi a feladat. A srácok pedig az üresen álló papírt tépkedték, majd papírgalacsinok formájában dobálták a többi – dolgozó csapatot. A két fiú közül, a szőkés hajúról annyit tudtam, hogy úszik, a sötét hajút pedig kiváltképp ijesztőnek véltem. Csendben ültem a pad szélén, szemben a többiekkel, mert láthatóan mindenki elvolt, amikor valamiért a sötét hajú rám nézett, vigyorogva belehajolt a képembe, ezzel egy időben pedig az üres lapra bökött.
- Hát, nem sokat haladtunk, amíg nem voltál itt – mondta nevetve, majd miután látta, hogy furcsán nézek rá, és nem igazán tudok erre mit reagálni, visszatért a dobálózáshoz.
Te jó isten! Ez bolond.
- Zalán, Zsolti, mit csináltok? – nézett a csapatunk felé szúrós szemmel az ofő.
- Tanárnő, az égvilágon semmit, dolgozunk a feladaton – mondta nevetését visszatartva a szőkésbarna.
- Azt látom, Zalán.
 Aha. Szóval, ez alapján a sötét hajú, aki hozzám szólt, az Zsolti. Jó tudni, ma is tanultam valamit.

     Utolsó óránk volt az angol, ahol folytatódott a forgatás, ám nem nálunk, hanem a másik csoportnál. Örültem is, meg nem is. A tanárnő belépett a teremebe, kezdetét vette az óra. Felálltunk, a jelentés alatt hátra fordultam, Milánra néztem, aki engem nézett. Miután a jelentő megkezdte a beszámolót a hiányzókról, visszafordultam, előre. Halvány mosoly jelent meg az arcomon: megint engem nézett... az óra kezdetét vette.