Remény - Filter nélkül

17. fejezet - Titok, dunakavics, 22, 22, 25...

    Végre eljött a várva várt nap! Ez az én napom lesz! De most komolyan, mennyivel jobb lenne már, ha nem vasárnap, hanem minimum hétköznap lenne, de még talán a szombatba is beleegyeznék! - valami ilyesmi gondolatok keringtek a fejemben, amikor hajnali fél ötkor felébredtem.
    A találkozót ugyan csak reggel hatra beszéltük meg, mégis már jóval hat előtt kint állt a versenyre induló társaság. Már ebben a korai órában is érezni lehetett mindenkiben a feszültséget, de ugyanakkor, a büszkeséget, az izgalmat és a remény szikráját is láttuk egymás szemében. Már majdnem mindenki ott álldogált, amikor a tanárnő hajtott be a suli előtti zsákutcába az új, fehér Suzukijával. Ezt követően megtudtuk, hogy mégsem a terv szerint utazunk, mert egy másik anyuka bevállalta a pesti kiruccanásra való utat. Így kerültem egy kocsiba a két kuka lánnyal, akivel nem találtuk meg a közös hangot, tekintve, hogy én, nyolcadikos fejjel miről társalogjak egy hetedikessel és egy hatodikossal? Számomra ismeretlen emberek, nem közvetlenek velem, én pedig nem óhajtottam beszélgetést kezdeményezni. A szerencse mindössze annyi volt, hogy kiharcoltam, hogy a tanárnő velünk utazzon. Máskülönben rémes három óra várt volna rám... 

***

  Budapestre érve csodás panoráma tárult a szemünk elé: a Duna vize a napsütésben csillogott, és vasárnap lévén, fél tízkor már elkezdtek ébredezni az emberek, így néhány autót is látni véltünk. Ez furcsa volt, mert a szokásos pesti forgalomra számítottunk valamennyien. Március végét írtunk, mégis kellemes idő volt, kabát nélkül sem fáztunk. Az épületet is csoda szép, belül és kívül, egyaránt. A hatalmas ajtót átlépve óriási tömeg fogadott minket. Asztalok, amik mögött emberek, akik segítettek a tájékozódásban, és odaadták a kellő papírokat: az emléklapot, a kódlapot és egy térképet ami segítségével a helyünket tudtuk megtalálni. 
 Idő előtt érkeztünk, volt még szabad fél óránk, kezdés előtt, amit evéssel és pihenéssel töltöttünk. Ági néni hozott mindenkinek egy-egy Sport szeletet, és azt mondta, hogy örül, hogy ennyi csokit hozhatott. A csapatunk hat főből állt, és az igazat megvallva, ennyi versenyző egy iskolából nagy szó.
- Töltsétek ki a megoldólapon az adatokat! - kérte a tanárnő, mi pedig engedelmeskedtünk, tollat ragadtunk és elkezdtük a szükséges információkat a lapra írni.
Ahogy ott álltunk a folyosón, és elhaladt mellettünk egy csapat, hófehér ingben, és fekete nadrágban feszítő fiú, valamint hasonló színű blúzban és szoknyát viselő lány, a srácokkal megállapítottuk, hogy alulöltöztünk, vagyis, ők.
- Előbb elkísérlek titeket, aztán pedig Esztiéket - fordult felénk Ági néni. - Gyertek! 
A hatalmas előadóhoz érve újra megszólalt.
- Oké, innen már megtaláljátok a helyeteket. Sok sikert, ügyesek legyetek! - mondta, majd visszaindult az aulába, Esztiékhez.
Zoli azonnal eltűnt, már a helyén ült. Basszus!  Amint megláttam a térképet, elszörnyedtem. Hogy a francba fogom ezt én átlátni?! Hogy kell egyáltalán nézni? Megszeppenve álltam az ajtóban, amikor Bence megállt mögöttem.
- Segítek, Beki, hol ülsz?
Mintha csak meghallotta volna a gondolataim. Tényleg meghallottad? De cuki!
- Száznyolcvankilences szék.
- Oké, azt mondja, hogy... - kezdte tanulmányozni a papírt - erre gyere! 
Követtem.
- Annyira köszi, hogy segítesz, én ezt a szart egyáltalán nem látom át. 
- Semmiség, Beki. Én itt leszek amúgy kettővel mögötted.
- Oksa, sok sikert!
- Neked is, Beki!
Kipakoltam a táskámból, alig fértem el a kis asztalrészemen, pedig csak a tolltartómat és a szőlőcukrot vettem elő. 
A felügyelőtanár jelent meg, kiosztotta a lapokat.

   Megláttam a feladatlapot, aminek megoldására negyvenöt perc állt rendelkezésre. Első ránézésre nem tűnt ijesztőnek, bár egész sokat készültem - már persze, magamhoz képest. Versenyekre alapból nem szoktam tanulni.
Nem véletlenül lettem kész tíz perc alatt. A maradék időben zabáltam, és néztem a többieket, ahogy körmölnek. Hátrafelé forgolódtam, elmosolyodtam, amint láttam, ahogy agyal.